Tim Burton és a musical ismert páros, csak úgy, mint Tim Burton és a konvenciók döntögetése. Mindenki tudja, hogy az író, rendező, animátor nevével fémjelzett alkotások egy különös világba nyitnak kaput a néző számára, mely egy furcsa tükröződése az „objektív” világ giccsének (pl. kertváros, karácsony). De még mielőtt rátérnénk konkrétan a karácsony „dekonstrukciójának” végső manifesztátumára, vessünk egy pillantást az előzményekre.

Az untatás elkerülése végett csupán a Denevérember második burton-i fejezetével foglalkoznék ebben a tárgyban, hisz talán ezen keresztül vezet a legkönnyebben az út a Lidércnyomáshoz. Ugye tudjuk, hogy az első mozis adaptáció sikere után kedvenc Disney-s „grafikusunk” teljesen szabad kezet kap, hogy a folytatást saját szája ízére szabja. Az eredmény pedig tagadhatatlanul magán viseli Burton keze nyomát.

Gondoljunk először csupán a (sokat emlegetett) német expresszionizmus hatására (akár csak a Christopher Walken által megszemélyesített Max Schrek karaktere, de a példák tárháza nagyon hosszas), a finoman pszichologizáló cselekményre (a jung-i archetípus koncepció, mely nyugalmasan ráhúzható az egészre - denevér-pingvin, Bruce-Schrek) s az egyértelműen burton-i karakterekre (különösen a Pingvinember (Danny DeVito), ki nyugodtan beállítható a tragikus szereplői sorába). De esetünkben a legfontosabb a karácsony megcsúfolása.

Legerőteljesebben a cirkuszos banda „bulija” a karácsonyfa környékén, mely mintha a karnevál (sőt esetükben nyugodtan mondható, hogy az ördög éjszakájának groteszk hangulatának a beemelése) hangulatot csempészné minden ünnepek legszentebbikébe. A fa meggyalázása pedig szinte csak hab a tortán, de még erre is kerül egy finom szem koktél cseresznye, hisz Pingvinember több érdekes utalást is magában rejt.

Az egyértelmű bibliai utalások (mózeskosár, a keresztség felvétele a temetőben, a pingvinek beszéde és a hegyi beszéd stb.) bizonyos nézőpontból szemlélve, s elég szabadon kezelve egy furcsa, groteszk Jézus képhez vezetnek, mellyel végül teljes mértékben száműzi a szentséget a karácsony szelleméből, sőt mondhatni a kukába dobja az egészet.

Ehhez képest természetesen a Karácsonyi lidércnyomás gyermekmese, de talán pont ez teszi még gonoszabbá, hisz mely korosztály lenne alkalmasabb célpont, mint, hogy tönkretegyük bennük egy giccses ünnep fertelmes képét. Hisz mi az első számú probléma, ha a karácsony eszünkbe jut? Természetesen annak kiüresedett, „elkapitalizálódott”, roppant felszínes giccs parádéja (mint ahogy az a filmből is nyilvánvalóvá válik az ünnep szelleme az ajándékban és a cukorkában, no meg a fában - melytől személy szerint én nagyobb giccset még nem láttam - rejtezik).

Burton véleményem szerint pont ez akarja tönkre tenni (bár azzal a kitétellel, hogy önreflexióként vagy feloldozást kérvén mindezt musicalben - egy szintén elég giccses műfajban - hajtja végre). A történet roppant egyszerű. Adott egy fantázia birodalom (olyan ünnep ország jelleggel), hol a különböző ünnephez kapcsolódó teremtmények egy éven át készülnek a számukra rendelt feladatra. A cselekmény fonalát kísértet éj után vesszük fel, kísértet városban (végül is hol máshol). Főhősünk a kissé elfásult Jack Skellington (hangja: Chris Sarandon, s természetesen Danny Elfman hangján szólalnak meg az általa előadott dalok), a tökkirály, ki a legfélelmetesebb, leggonoszabb, legrémisztőbb lény a vidéken. A bökkenő az, hogy már nincs ehhez a szerephez kedve. Elege van a félhomályból, a denevérekből, az üstökből illetve a kifaragott, vigyori tökökből (nem is igazán néz tükörbe a film alatt).

Hosszú sétája alatt ráakad a mágikus helyre, hol egyik ünnep városából egy másikba lehet utazni, s a karácsonyfa csillogás elvakítja, s magával ragadja. A többi pedig már értelemszerű. Ellopott karácsony, illetve mégis csak egy Disney produkcióról van szó (nem is Burton rendezi, csupán a forgatókönyvet, meg a karaktereket jegyzi), szóval visszaadott karácsony Happy End. Illetve természetesen az egészen végig szalad egy szerelmi szál (olyan tipikus burton-i).

A filmmel kapcsolatba hozható témák természetesen a karácsony kritikája elsősorban, hisz hiába az ajándék és a jó szándék az embereknek ez nem elég (na jó oké, hogy megtámadják őket kísértet város feldíszített csecse-becséi, de végülis ők legalább azt adják, amit ők is legszívesebben kapnának), szüksége van pontosan arra a jól megcukrozott szirupra, melyet az ünneptől leginkább elvár. Ezt természetesen a rémisztő lények (kik természetesen a film narratívján keresztül egytől-egyig teljes mértékben szeretetre méltóak és fantasztikusan jó lelkűek) nem tudják megadni, s így a magából kiforgatott este katasztrófába fullad.

A jól bevált frázis, mely szerint nem az ajándék, hanem a gesztus a fő, így természetesen örökre elvész, s nem marad más helyette csupán a vágy, a kapitalista sugallat. Természetesen a film nem merül ki ennyiben, hisz egy körkörös fejlődéstörténet is kibontakozik (mely azért természetesen bele kapcsolódik az eddigiekbe). Hisz Jack, hogy kicsit közhelyes legyek, tovább nyújtózkodik, mint a takarója ér. A karácsony nem neki való, s ahogy erre rájön, vissza is tér a saját feladatához. Vagyis ne várjunk semmitől, senkitől többet, mint amit adni képes.

S azt hiszem ez a fő mondanivalója karácsonyról az alkotásnak. Hiába veszek fel egy külső kritikai szemszöget, s hiába mondom el majd egy tucatszor, hogy ez az ünnep giccses, mást nem várhatok tőle. Pont így kell lezajlódnia, hogy az év egész legyen (talán giccse nélkül olyan lenne ez, mint szilveszter pezsgő, meg virsli nélkül). Nos akkor boldog karácsonyt mindenkinek, s kellemes ajándék nyitogatást, szaloncukrozást, bejglizést meg ilyesmit.