(Francois Truffaut - Fahrenheit 451)

Mostanság egy sci-fi, mely tv antenna rengeteggel jelentkezik be a nézőnek kissé talán anakronistának hathat. Hol vagyunk már attól, hogy a klasszikus ágas-bogas házdíszek világát vizionáló alkotókat komolyan tudjuk venni. Manapság már a televíziózás „étkező” tányérjai sem igazán díszelegnek az épülteken. Mindent elborított a kábelek rengetege, de ez lényegileg csupán formai kérdés, s nem tartalmi.

Ray Bradbury antiutópiájában, melyet ugye Truffaut filmre alkalmazott, ezek az elemek nyugodtan felcserélhetőek, korszerűsíthetőek, s talán így van értelme róla szólni. Ha máshonnan közelítjük meg, s a könyvek égetését vesszük előtérbe a látvány még ma is sokkoló, s esetleg olyan emlékeket kavarhat fel, melyek egy generáció számára elég valóságos élmények voltak, esetleg egy újabb nemzedéknek pedig bemutathatja őket.

De még mielőtt ilyen eszmefuttatásokba fogunk, foglaljuk össze a filmet. Guy Montag (Oskar Werner) egy tűzoltó, ki a tűz eloltása helyett éppen azt szítja, méghozzá könyvekkel. Az ő világában, lényegileg a televízió és annak „futurisztikus” leágazásain kívül minden egyéb médium tiltott. Legfőképpen a könyvek, melyeket, mint már említettem a 451 Fahrenheit (ezen a hőfokon gyullad meg a „könyv”) felirattal eltátott egyenruhás férfiak elégetnek.

Hogy miért? A könyvek rosszak, olyan hatással vannak az emberekre, melyek szomorúvá, idegessé, stb. teszik őket, ráadásul egyes egyedek egy-egy könyv elolvasása után többnek képzelhetik magukat. S egyébként is kit érdekelnek halott férfiak és nők történetei, vagy olyan fikciók, melyeknek semmi köze a valósághoz. Illetve a társadalmi rend könnyebben fenntartható egy agymosott tömeggel, kik naphosszat a tvt bámulják.

Erre tökéletes példa Montag felesége Linda (Julie Christie), ki minden kétség nélkül elhiszi, hogy az előre megkomponált televízió műsornak a részesévé válhat, hisz azt mondták neki telefonon. S az sem hatja meg igazán, ha a szedett gyógyszerektől majdnem meghal (bár erre mondjuk nem is emlékszik). Montag élete a parfümként aposztrofált kerozinnal körbelebegve, egy nővel az oldalán, kitől teljesen elidegenedett (s inkább a szöveg hiányos képregényekbe temetkezve), folydogál egy napig, míg nem találkozik Clarisse-val.

Clarise (szintén Julie Christie) egy rövid beszélgetéssel teljesen kizökkenti a férfit, ki hamar azon veszi észre magát, hogy Dickens Copperfield Dávidját olvassa éjjel a tv fal fényében. A lebukás természetesen egyértelmű, már az első pillanattól kezdve…

Ha sorba vesszük azokat a formai megoldásokat, melyek rögtön szemet szúrnak, számos kiindulópontot kapunk, hogy az erősen elstilizált, hiányos feldolgozás milyen dialógusokba is kapcsolható be. A két legszembetűnőbb dolog, talán a marionett jelleg, illetve a gyors snittek, rövid, szinte követhetetlen montázsok.

A szereplők szinte mindegyike sokkal inkább hasonlít egy marionett figurára, mint hús-vér emberre, mely könnyedén értelmezhető, mint a modern ember kritikája, kit csak különböző külső hatások madzagai cibálnak, s „ő” maga eltűnik. A felgyorsult képi világ több értelemmel is felruházható, az előzőekhez éppen úgy köthető, mint a francia filmes új hullámhoz. De mivel ezek legfőképpen a könyvek elégetéséhez köthetőek, azok között érdemes kapirgálni. Hisz talán sokat elárulhat, hogy a kamera ugyanúgy követi az elégő Mein Kampfot, mint a hamuvá váló Bibliát.

Ennél a témánál maradva a könyvek sok utalást hordoznak magukba a filmmel kapcsolatban, gondoljunk akár csak a mű legelején feltűnő Don Quijote-ra, mely talán összevethető Montag szélmalomharcával.

Érdekes még, hogy a film futurizmusa (legalább is a látvány terén) inkább tűnik röhejesnek egy gyakorlott sci-fi rajongó számára, hisz a vasút, a házak, a berendezés semmiképpen nem tűnik túlságosan meggyőzőnek. Összevetve ezt Godard tudományos fantasztikumával az Alphaville-lel, nem igazán ütközhetünk meg semmin, hisz mint ahogy ott teljes mértékben, s itt is nagyrészt a kor légkörét használja föl keretként, hogy abba mondandóját elhelyezze. Bár igaz, hogy míg Godard semmit nem tesz Párizzsal, addig Truffaut, kicsit elidegeníti a környezetet, s talán ezzel is a modern ember kritikájához tesz hozzá egy mozzanatot.

Végezetül pedig ha nem is tudatosan, de mindenképpen roppant meglepően mutat be valamit, mely valószínűleg csak a mából visszatekintve tűnik így. Az emberek kik megtanulnak egy könyvet, talán hasonlatosak egy hangos könyvhöz, esetleg rendelkezhetnek egy hipertext vagy valami hasonló opcióival.

A film még ma is kiválóan megállja a helyét. Még ha klasszikus értelemben sci-fiként nem is lehet kezelni, de mint a „Gutenberg-galaxis”-nak szánt tiszteletadás, egy frissebb, újabb médium irányából tökéletesen élvezhető.