(avagy egy rövidke szelet Mickey Rourke pályafutásából)

Mivel lassan elérkezik az a pillanat, hogy a hazai mozik is műsorukra tűzik Darren Aronofsky legújabb filmjét, úgy gondolom, hogy itt az ideje számot vetni a mostanra díjat-díjra halmozó főhős eddigi karrierjével. Talán kicsit önkényesen ehhez három filmet választottam, melyek még minden bizonnyal a mélyrepülés előtt készültek.

Valamikor a 80-as években kezdünk, egy olyan filmmel, mely vitathatatlanul a legjobb alakítása Rourkenak. Majd pár évet ugorva az időben, egy érdekes neo noir alkotás következik, aztán pedig a 90-es évek elejéről egy még könnyedebb produkció, mely talán már nem az igazi, de mindenképpen kiérdemli a helyét ebben az áttekintésben.

Tehát olyan filmekkel a háta mögött, mint a 9 és 1/2 hét, a Törzsvendég és A sárkány éve vállal el egy szerepet Alan Parker filmjében az Angyalszívben, mely a kritikusok egybehangzó és az én szerény véleményem szerint is a legkimagaslóbb színészi teljesítménye pankrátorunknak. A produkció színvonalát tovább emeli Robert de Niro jelenléte, ki tökéletesen hozza a titokzatos megbízót.

A film egy kései noir alkotás, mely a klasszikus film zsáner elemeit nagyon jól vegyíti a mágikus realizmus stílusjegyeivel. Harry Angel (Mickey Rourke) egy piti magánnyomozó, kinek megvannak az elvei a vállat ügyeivel kapcsolatban. Így semmiképpen nem keveredik rázós dolgokban, egészen a film kezdetéig. Ekkor viszont Lucius Cypher (Robert de Niro) egy könnyű ügynek tűnő eset felgöngyölítését bízza rá, mely egy régi adósa felkutatása lenne.

A cselekmény előrehaladtával persze a dolgok összekuszálódnak, s a keresett személy, mint valami elérhetetlen szellem követi a nyomozás fejleményeit, s Harry véleménye szerint az egyre szaporodó hullák is az ő számlájára írhatóak. A mozi szép lassan telítődik misztikus elemekkel, melyeket a voodoo mágia, vallás, életmód szolgáltat.

A film kétségtelenül a önismereti és személyiséggel kapcsolatos kérdéseket feszeget, melyet ügyesen ágyaz a szórakoztató, izgalmas misztikus, erotikától túlfűtött alkotásba. Rourke szinte hibátlanul hozza a játékidő alatt testileg és lelkileg összetörő nyomozó alakját, ki mint kiderül saját kilétével sincsen tisztában, s csupán egyszerű gyalogként terelgették a nagyok egy képzeletbeli sakktáblán.

Ehhez képest a Johnny, a jóarcúban, egyértelműen Rourke karaktere (természetesen a címben is szereplő karakter) irányítja a szálakat. A testileg deformálódott szintén noir hős, a véletlenek összjátéka során abban a szerencsében részesül, hogy egy szociológiai kísérlet folytán plasztikai sebészek kezébe kerül, s gúnyneve valósággá válik.

A cselekmény e kissé talán közhelyes, de ettől függetlenül elég romantikusnak tekinthető metamorfózisra van felfűzve, s egy bosszú történetét meséli el. A játékidő nem tartalmaz sok mellébeszélést és üres járatot, a kornak megfelelően egy tempós, jól felépített akciófilmnek tekinthető. Adott a rablás, hol a banda egyik fele elárulja a másikat, majd némi közjáték, s a bosszú, mely az új kinézetnek köszönhetően ugyanúgy folyhat le.

Alapvetően ebben az estben is önismereti, önértékelési problémákat feszegethetünk a film narratívájával kapcsolatban. De természetesen elkanyarodhatunk az emberiség testkultuszához is, de lényegileg ezzel is az előbbiekben említettekhez kanyarodunk vissza. Azaz Johnny a drogos anya által világra hozott torzszülött, szociálisan defektes karakterének fejlődéstörténetét követhetjük bizonyos értelemben, azaz a sorok között nyomon. Mely nagyon jól kirajzolja, hogy önértékelésünket, önismeretünket mennyiben befolyásolja az a közeg, vagy tágabb értelemben vett közösség, amiben mindennapjainkat töltjük. Rourke eleget tesz a kívánalmaknak, s a kerettől várható maximumot hozza ki a karakterből.

Hasonlóan értelmezhető a másik terítékre kerülő akciófilm is, melyet igaz a kritika nagyon lehúzott, de később megtalálta közönségét, s akár csak a Ford Ferlin kalandjai a szövegek miatt feledhetetlen alkotás lett. Hisz Harley Davidson és Marlboro Man története, mára talán tényleg olyan klasszikussá vált, mint a Rock’n’Roll detektív meséje.

Ebben az esetben is egy bosszúról van szó, de itt rossz emberektől, rossz dolgot sikerült elrabolni, s e talán kicsit Smith ügynök elődjének tűnő gépfegyveres alakok elől menekülve kellene számot adni valamiről. Persze ez nem sikerül, így marad a szórakoztatás, s a golyózápor, melyek által kijelölt területnek viszont nagyjából eleget tesz az alkotás.

Rourke természetesen itt is remekül hozza a modern Pokol Angyalának tűnő figurát (talán közre játszik benne, hogy ekkortájt már egy Angyal áll edzőként a bokszolói karrierjét feltámasztó színész mellett). A film ezen kívül talán tényleg nem érdemel szót, bár tény és való, hogy Marlboro Man is szokatlanul hihetőnek tűnik, a Miami Viceos Don Johnsontól.

Összességében tehát elmondható róla, hogy két jó barát balladája ez, kik nem igazán találják a helyüket a világban, mondhatni rossz korban, rossz helyre születtek, s mérhetetlen szabadságvágyuknak így semmiképpen nem engedhetnek teret. Így természetesen ez a film is az önismeret, önkifejezés tárgykörében értelmezhető, de akár mint egy utolsó kalapemelés az ekkora már halott western műfaj előtt is elhelyezhető, sőt talán mint visszatekintés a 60-as évek radikálisabb ifjúsági, vagy már inkább terrorista szervezet felé.

E rövidke szelete Rourke pályafutásának talán rámutat arra, hogy a 90-es évek előtt, sőt talán még annak elején is (ha nem is ezzel a filmmel, de a Fehér sivataggal mindenképpen) fantasztikus alakításokkal szerzett nevet magának a filmes szakmában, s nem hiába várják sokan a mostanra talán már egyértelműnek látszó fényes visszatérés materializálódását a magyar mozikban. Mellyel talán majd a sort pont innen tudom folytatni (bár ki tujda lehet ezen már a Spun óta túl vagyunk).