(néhány gondolat a freudei esztétikához 'A költő és a fantáziaműködés'c. előadás kapcsán )

Ha megpróbálunk visszanyúlni az antik görög világba, hogy valamilyen képet kapjunk a betűkkel papírra vethető művészetről, elég sok támaszunk akad. Legegyszerűbb megoldás minden bizonnyal, ha Nietzsche Tragédia születését ütjük fel, s szinte rögtön a sorok közül ránk veti magát valami misztikus légkör.

Apolló és Dionüszosz. Két isten, kik a művészet ezen ágai környékén ténykednek, s valami metafizikainak tűnő felvetés a világ lényegével kapcsolatban, mely feltárulkozni látszik a műveken keresztül. Ha még ez utóbbit most zárójelbe is helyezzük, s ezzel a német gondolkodót kizárjuk a játékból, az isteni jelenlét alapján is egy misztikus dologgal állunk szemben.

Ezt a természetfeletti ködöt a művészet az évszázadokon keresztül nem igazán oszlatta el maga körül. Az irodalomtudomány fejlődése, a szövegek egyre változatosabb és mélyrehatóbb elemzése sem juttatott el senkit a keletkezés igazi szülőföldjére. A mag, az ötlet, az első gondolat, mely virággá érik, úgy tűnik megragadhatatlan, kicsúszik a kezek közül.

E erősen szubjektív felvezetés után talán egyértelműek az alapvető kétségeim Freud előadásával szemben, melynek jól körülhatárolt célja, hogy honnan veszi a „költő” az anyagát. Honnan markol a kéz, mely újabb kinyílásánál már valami csodát mutat fel? Oly kérdés ez, mely az eddigiek alapján megválaszolhatatlan, önön „természetfeletti” volta miatt. S ha megválaszolható is lenne, ki lenne az, aki a csodát leleplezné, mily érdekkel tenné azt?

Tudásvágy és bizonyosság. A tudomány vezérszavai, melyek ez útra kényszeríthetnek valakit, s bármilyen kiábrándítónak is tűnik ez számomra, a modern kor alapjai ezek. De mielőtt kalandozásaim túl messzire vinnének a szöveg közelébe lépek, s megpróbálom nagyító alá venni azt.

Pszichoanalízis és művészet. Ha felvetem, hogy e „tudomány” az emberi elme és lélek különböző folyamataival próbál foglalkozni, akkor hatalmasat nem tévedhetek. Ezek alapján a művészetet két módon közelítheti meg. Egyfelől a „művészt” teszi tárgyává, s a keletkezés aktusát az alkotón keresztül. Másfelől a befogadóra (az elnevezésből fakadó aktus közben) irányíthatja tekintetét.

Ebben az esetben, s nagy általánosságban, a freudi paradigmában az első lehetőség körvonalazódik, s az alkotást, a művészetet premodern esztétikai vizsgálatnak veti alá. Hogy további teret engedjek kitérőimnek, rögtön megfogalmaznék egy ellenvetést.

A másikhoz való eljutás bizonyos elméletek szerint kizárólag a nyelven keresztül lehetséges, mely azt feltételezné, hogy a másik fejébe, lelkébe való bejutás lehetetlen. Következne ez a nyelv tökéletlenségéből és pontatlanságából. A pszichoanalízis mégis ezt a feladatot veszi vállára, melynek legfőbb eszköze a nyelv. Pontosabban egy nyelv kialakítása, mely az analitikust a pácienséhez „vezeti”. A roppant egyszerű kritikai felvetés egyszerűen abból állna ezen a ponton, hogy hogyan is lehetséges ez? A válasz valószínűleg az irodalom tájaira repít minket (csak Heideggere tudok hivatkozni: a költő képes megmutatni a dolgokat akként amik), s ezáltal az egész freudi esztétika talaját veszti, hisz ezek szerint módszerében nem tud kilépni tárgyából, s az önmagáról való beszéd nem vezethet eredményre.

De újabb mellékvágány helyett lépjünk még közelebb a szöveghez. A költő és a fantáziaműködés. A cím rögtön sokat elárul, a két fogalom olyan erősen áll egymás mellett, mintha azok sziámi ikerként mutatkoznának meg az ember számára. A költő kinek eszköze saját fantáziája, mellyel a „semmiből” teremt (újabb „isteni” aspektus?). Úgy tűnik ennyi alapján, hogy a fantázia megértésén keresztül vezet a kötő anyagához az út.

Ezek alapján Freud el is kezdi tagolni azt. A gyermekkorhoz való visszanyúlás, a játék lesz első lépcsőfoka, mely utána a felnőtt „álmaihoz” vezet, s ezek rokonságát elemzi. Természetesen a felnőtt képzelőerő kapcsán arra a következtetésre jut, hogy elburjánzása neurózishoz vezet (minden betegség, mely az „elfogadotton” kívül esik, a tudatállapotok csak egy szűk skálája egészséges). A fantázia és az állom innen csupán egy lépés, s az erotika, a vágy megjelenése szinte magától értetődő.

Itt sikerül is felmutatni egy eshetőséget, mely tökéletesen beleillik a fantázia, mint eszköz, sőt sokkal inkább, mint táptalaj a művészet számára. Hisz könnyedén kijelenthető, s igazolható, hogy a szavakkal megalkotott művek egy jelentős része az emberek vágyait, álmait, fantáziáját elégítik ki, töltik ki olyan történetekkel, hősökkel, melyekbe bele élhetik magukat, azonosulhatnak vele. Ezt az elképzelés próbálja ezután tovább tágítani a „minden költő” céljává, s mint ahogy ebből következik is, a műveinek legfőbb forrásává.

Mindez után néhány konkrétumra mutat, mely hasonló módon értelmezhető, s alapul szolgálhat történeteknek. Beszél tehát mítoszokról, mondákról, a népkincs meséiről. Ez természetesen, ahogy ő is rámutat már rögtön körvonalazni kezdi nem csupán az alkotás mikéntjét, de a hatását is magyarázza.

Kérdés, hogy milyen társadalmi vágynak, fantáziának tesz eleget egy negatív hős (mely manapság roppant népszerű)? Persze a ma elfojtottsága, frusztrációi természetesen lehetnének ezeknek hasonló alapjai, mint a légvárak iránti igény egy tényleges hős estében. Akkor viszont a modern társadalom súlyos problémában szenved, melyekhez éppen a pozitív fantázia juttatja el (de egy ilyen jellegű társadalomkritikának nem sok helyét látom itt).

Ezek alapján a művészet nem lenne más, mint az emberek vágyaiból építkező, s azt kielégítő jelenség. Ezek alapján természetesen minden álom, minden fantáziakép művészet, s ez a kezdetekben felvázolt reményt („…a legutolsó költő csak a legutolsó emberrel együtt hal meg.”) tökéletesen igazolná. Viszont közel sem biztos, hogy ennyivel a művészetet lerendezhetnénk. Hisz költő lesz e valaki attól, hogy vágyai vannak, s azok beteljesüléséről fantáziál? A válasz valószínűleg nem.

Ha ezen eshetőségeket viszont úgy tekintjük, mint a művészet fenoménjának egyik darabkáját valószínűleg sokkal jobb helyen járunk, s rögtön egy hatalmas kirakós játék jelenik meg a szemünk előtt valószínűleg roppant helyesen.