(Frank Herbert - Dune

David Lynch - Dune) 

Az először 1965-ben megjelent regényt, mellyel elindult a Herbert univerzumának krónikája több nyelvre lefordították, s számtalan kiadást ért meg, s fog még az idők során reményeim szerint. Herbert munkája tökéletesen beleilleszkedik abba sorba, melyet Lem, Asimov s elődeiknek (Wells, Verne) munkássága már megnyitott. Az amerikai író egyébként a hat Dűne-univerzumán játszódó történeten kívül még jó pár alkotást jegyez, melyek talán kevésbé ismertek (s köztük akad egy - Soul Catcher - mely nem sci-fi).

Az első könyv, a Dűne, egy alapvetően egyszerű történet egy viszályról, mely az egész univerzum tízezer éves békéjét fenyegeti. Az ellentét két nemesi ház az Atreides-ház és a Harkonnen-ház között feszül. Természetesen ez eseményekben mind a császár, mind a Navigátorok céhe, illetve a Bene Gesserit boszorkányrend is érdekelt egy egyszerű oknál fogva, mely a fűszer.

Ez a szer az Arrakis (vagy, ahogy még hívják: Dune) nevezetű bolygón lelhető fel csupán az egész ismert űrben. Ez az anyag, melynek fogyasztásával lehetősége van az embereknek belelátniuk a jövőbe. Nélkülözhetetlen az űrutazáshoz (melyet itt a Navigátorok végeznek térhajlítás segítségével), s ez által a birodalom egyik legértékesebb terméke.

A hatalmas sivatag bolygót a regény cselekménye kezdetéig a Harkonnen család tartotta ellenőrzés alatt, de a császár ezt a jogot a másik említett házra ruházza át. Ezeken az eseményeken keresztül kezdhetünk el megismerkedni Herbert világával, s legfőképp a planétával, mely a történetek egyik főszereplője. A szereplő, akit többnyire követünk Paul Atreides Leto herceg fia, s örököse. Az ő szemén keresztül találkozunk először a fremenek sivatagi népével, a sivatagi férgekkel. A későbbiekben pedig ő lesz a messiás, aki új rendet hoz a világegyetemben.

Az egész sorozat azért tűnik roppant érdekesnek, mert már az első pillanattól rengeteg egyértelmű utalást tartalmaz a kor szellemére. Maga a fűszer, mely könnyedén azonosítható a marijuanaval,  a később megjelenő élet vize pedig az LSD-vel, rögtön felfed egy kultúrtörténeti egyezést. Míg az egész megváltó szimbolikán keresztül kaphatunk egy a kort politikailag, társadalmilag rögzítő, talán idealizáló erőteljesen marxista képet (minden bizonnyal ezért jelenik is meg Magyarországon a rendszerváltás előtt - ez a gondolat egy hosszabb kifejtést is megérdemelne Theodor W. Adorno német filozófus poszt- modern-messiás képe mentén, de ezt inkább elnapolom). Illetve a művet erőteljesen áthatja a naivitás szelleme, hisz karakterei egyértelműen feketék vagy fehérek (talán némi bizonytalanság még megfogalmazódhat olvasás közben, de végül minden így kategorizálódik, talán az áruló orvost kivéve), s szinte az első pillanattól tudjuk, hogy mindenki elnyeri méltó helyét, jutalmát vagy büntetését a végén.

Egy másik olvasat szerint egy posztmodern Hamlet történettel állunk szemben, hisz az egész cselekmény központi vonalát a Paul által tett eskü teszi ki, melyben bosszút fogadott apja gyilkosai ellen. Ha sorra vennénk a cselekmény fontosabb csomópontjait egyértelmű- en látnánk ezt a párhuzamot, de most engedtessék meg, hogy a kiindulópont mellé a végpontot szögezzem még le csupán. Tehát a végén lezajlódó párbaj Paul, s Vladimir Harkonnen fia között némi változtatással (Paul nem hal meg a mérgezett penge által) megfeleltethető Hamlet és Laertes közötti viadalnak.

A film keletkezési körülményei már megérnek egy misét, hisz több ember kezén keresztül kerül Lynch-hez, s forgatja le ő végezetül. Legelőször is a Majmok bolygójának producere Arthur P. Jacobs szerette volna mozgóképen látni a regényt, de eladja a jogokat egy európai konzorciumnak, kik Jodorowskit (Holy Mountin, 1973) kérik fel rendezőnek, s a project során olyan nevek tűnnek fel, mint Salvador Dali, Orson Welles (Citizen Kane, 1941), vagy az Alien látványtervezője H. R. Giger, esetleg a Szárnyas fejvadász, illetve a Tron jelmeztervezője Moebius. A zenét pedig a Pink Floyd szolgáltatta volna a celluloid szalagra. A terv persze csak terv maradt, s így 1980-ban Dino DeLaurentiis kaparintotta meg a jogokat, ki először Ridley Scott-ot kérte fel a rendezésre, de végül 1984-ben David Lynch rendezésében került filmvászonra a történet.

Ez a produkció is bővelkedik nagy nevekben, Kyle MacLachlan (Blue Velvet 1986, The Doors 1991, Twin Peaks 1990-1991) első alakítása mellett meg kell emlékeznünk még Sting (őt ugye inkább, mint a Police énekesét, illetve mint saját nevén indított szóló karrierje révén ismerhetjük), Max von Sydow (The Seventh Seal 1957, Wild Strawberries 1957, Through a Glass Darkly 1961), illetve a későbbi Jean-Luc Pickard kapitány, Parick Stewart szerepléséről is.

A film viszont történetében lényegesen eltér az eredeti műtől, ami miatt nem is aratott osztatlan sikert, bár hangulatában, zenéjében (Toto zenekar), látványvilágában szinte tökéleteset alkot, mindannak ellenére, hogy a forgatás vége felé igen csak megcsappant a büdzsé, mely azért érezhető is a filmen. A legfontosabb eltérés talán a hangfegyver (ugye ez a regényben nem szerepel), mely bizonyos hangsorokat annyira felerősít, hogy azok képesek akár a tömör sziklába is lyukat robbantani (egyes szavak fegyverré válnak, ha úgy tetszik, s hogy honnan is ismerős ez...). Paul messiás szerepe, s saját transzcendentalitása is ebben az elemben teljesedik ki, hisz a párbaj végén már nincs szüksége az eszközre, hogy hangja pusztítson.

Illetve rengetegen Lynch szemére hányják, hogy nem bízott meg eléggé a színészekben, hisz többször narrációként halljuk a gondolataikat. Ennek a kritikának kicsit neki menve, annyit tudnék mondani, hogy én itt mindig kimondva-kimondatlanul a telepatikus képességeket véltem felfedezni (mert ugye Cronenberg Scanners-ében senkit nem zavart ugyanez az elem).

Mindezek mellett szót kell ejteni a Sci-fi Channel számára készült 2 mini szériáról az első két regényből (Dune 2000, Children of Dune 2003). Az én ízlésemet sokakkal szemben viszont ez a két mű nem elégítette ki, s hiába szerzett ez hatalmas rajongótábort én mégis az angol rendező félresikerült darabját jelölném meg a könyv illusztrációjaként. Főként a hangulat miatt, mely szinte tökéletesen vissza adja Herbert művének varázsát.