(Woodstock, 3 nap béke és zene)

1969 augusztusában a világ egy piciny szegletében olyan erővel söpört végig az új kor szelleme, hogy az szinte visszaidézhetetlen. Az előszelek már érezhetőek voltak, hisz az államok nyugati partját már új hullámok ostromolták, s úgy tűnt, mintha soha nem akarnának megnyugodni. Valami különös és feledhetetlen volt készülőben, melynek a csúcspontját végül utólag sokan a 39 évvel ezelőtti 3 napban látták megtestesülni.

De miről is van szó? Természetes a Max Yasgur birtokán megrendezett fesztiválról, mely azóta is nemzedékének egyik legfontosabb jelképe. Egy fesztiválról, mely túlmutatott végül mindenen, s felrúgva a szabályokat három napra békét és zenét teremtett. Talán nem méltatlan, ha a fesztiválok anyjának nevezzük, és éppen a hazai fesztivál szezon előtt felelevenítjük néhány pillanat erejéig.

Ugye, mint köztudott, leginkább négy férfiúnak - Michael Lang, John Roberts, Joel Rosenman és Artie Kornfeld - köszönhető a „hippi éra” legemlékezetesebb bulija. Nekik sikerült egy nevenincs porfészket a világ egyik leghíresebb helyévé tenniük. Hogy miért? A teljesség igénye nélkül csak néhány név: Richie Havens, John Sebastian, Ravi Shankar, Santana, Janis Joplin, The Grateful Dead, The Who, Jefferson Airplane, Joe Cocker és persze Jimi Hendrix.

(S igazából a valamiért fel nem lépők listája is impozáns: John Lennon, ki ekkor szakított a Beatles többi tagjával, The Doors, hisz Morrison botrányos viselkedését nem engedték - feltehetőleg félszből - a szervezők  a színpadra,  a Led Zeppelin, a Jethro Tull, hisz ők közölték, hogy nem olyan nagy dolog ez és nem akarnak egy rakás hippi-vel weekendezni, vagy éppen Bob Dylan, ki fia betegsége miatt nem lehetett ott.)

De az esemény természetesen nem csupán ezekről kiváló zenészekről szólt, sőt ők sokkal inkább csak a díszletet szolgálták a fesztivál igazi lényegének, hisz a közönség ugyan olyan szerves része volt a happeningnek (mint ahogy ez ebben kódolva is van), s valami olyan tér született meg általuk, mely talán más síkokon tovább él egyesekben, vagy a valahol az univerzumban. Mert minden energia, minden hit és remény itt öszpontosult pár napra, s írta be magát végleg a világtörténelembe.

A történet persze nem veszett el, hisz hála a celluloid szalagnak egy mára több, mint három órássá bővülő dokumentum film őrizett meg az utókor számára valamit az egészből. A filmet eredetileg 1970-ben tekinthette meg a publikum - Michael Wadleigh rendezéséből Thelma Schoonmaker és Martin Scorsese rakott össze egy kész anyagot -, majd 1994-ben látott napot a végleges verzió, mely főként a fellépők előadásából mutat többet (a hanganyag természetesen külön elérhető).

A mozi már-már ténylegesen odarepíti nézőjét a tömegbe, hisz szinte tökéletesen vegyíti a fesztivál két arcát: mind a zeneiségét, mind a jelenlévők életét, annak módját és gondolkodását bemutatja. S az egészet - a színpadok épülésétől az egész utórezgéséiig - dokumentálja, mely a körülmény- ekhez képest azt hiszem igen elismerendő. De például figyelmet fordít a helyi lakosok véleményére (kiknek pozitív megnyilvánulásai igazán meglepők) is, kik mondhatni ugyanúgy részesei lettek a legendának, mint a rengeteg szivárvány- színt viselő fiatal.

Ezek után talán már csak annyit, hogy mindenkinek kellemes fesztiválozást, s ne feledkezzetek meg arról, hogy eredetileg miért is és hogyan voltak jelen egy generáció életében. Persze nehéz ezt ma már, hisz mint nagyjából minden mást is, felzabálta a kapitalizmus, azért ne feledjétek, 3 nap béke és zene mindent rendbe tesz (még ha nem is váltja meg a világot).

És a legvégére egy kis ízelítő:

Jefferson Airplane:

Country Joe McDonald:

Janis Joplin:

Santana:

Jimi Hendrix: