(Rodrigo Plá - La Zona)
Ha jól emlékszem minden a végén kezdődik. A kamera egy fiatal sofőrrel nyit, ki egy BMW volánja mögött ül. Egy kislány síppal jelez, s iskolás lurkók vágnak át a kocsi előtt. A szökőkút csak ezután jön képbe, az andalító zene nem tudom mikor zendít rá, hogy kiegészítse a nyugodt kertvárosi idillt. A váltás pedig minden bizonnyal kicsit váratlanul bukkan elő, hisz a szögesdróttal ékesített fal nem várható a jelenet végén.
Tehát a zónában járunk, mely valamelyik mexikói nagyváros metropolisa, hol a gazdagok a világ szennyétől elmenekülve nyugalmat és békét keresnek maguknak. A zónát fal keríti el a külvilágtól, mely egy hatalmas nyomornegyednek tűnik, a szemlélő számára (kicsit még a South Park is beugrik). Persze semmi sem tarthat örökké, hisz egy véletlen folytán három fiatal bejut, s ez rabláshoz, gyilkossághoz vezet.
A képlet tehát egyértelmű, egy újabb dél-amerikai kapitalista kritikát fújt végül Európa széles vásznaira a szél. Rodrigo Plá alkotása jól indul, s rengeteg potenciát rejt magában, de szörnyen félresiklik valahol.
A kezdeti szimbólumrendszer pofásnak tűnik, hisz ahogy a középosztály nélküli társadalom két rétege közé falat ver a pénz, s ennek átjárhatósága kétséges tétel materializálódik, az nagyon jó felütés. A technikai megoldások (a pénz hiánya) is ötletesek, kreatívak (pl. a biztonsági kamerás felvételek, melyek tökéletes vágóképek, illetve némi dokumentumszerűséget is kölcsönöz az egésznek). A probléma nem errefelé keresendő.
Bár az is lehet, hogy sehol sem találjuk, csupán felvett pozíciónktól függ, hogy képesek leszünk értékelni a filmet. Ha úgy nézzük, mint ahogy az eddigiekben felvázoltam, nem fog működni a dolog, s csupán egy sablonokban tobzódó (a szegény nagyon műveletlen és szegény, a gazdag nagyon gazdag és művelt, kifinomult, a rendőr korrupt, a politikussal egyetemben stb.), nagyon gyenge kritikát fogunk látni. Ha viszont elfelejtjük az alapszituáció kapitalista vetületét, s csak mint esetleges thriller alapszituációként tekintünk rá, akkor csalódás nem érhet minket.
Ilyen tekintetben a film tényleg működik, sőt talán kiválóra teljesít. A feszült légkör, a bizonytalanság, a paranoia, olyan mixtúrája önti nyakon a túlbiztosított kertváros légkörét, melynek hatására annak lakói átalakulnak. Így mint egy naturalista alkotás bontakozik ki, melyben az emberek visszatérnek (a már egyébként is újraírt) társadalmi szerződés előtt, s mint „állatok” maguk érvényesítik (saját maguk által) feltételezett jogaikat.
Az ösztönök előbukkanása, persze az otthon, a család, azaz a vagyon és boldogság védelmében érthetőek, de valahogy mégsem akarnak szimpatikussá válni a karakterek (sem a lincselők, sem a passzív ellenállók). Persze ez megint a felvezetésben megjelenő kritikához vezet, mely úgy látszik ilyen kontextusban sem kikerülhető. Mondjuk mit is várnánk a film alaphelyzetét tekintve (még ha technikailag is a thriller műfajához közelít az alkotás - vágások, dinamika, ritmus, beállítások).
Összességében nem rossz alkotás, ha valaki képes túllépni azon, hogy a téma lerágott csont, s ráadásul a terítéken lévő momentuma nem is mutat semmi újat az eddigiekhez képest. Nekem ez sajnos nem ment, talán majd valaki másnak.
