(Boris Vian - Venyigeszú és a Plankton)
Boris Vian már egyszer el lett ültetve mások hatására errefelé, de persze a történet ennyivel nem érhet véget, már csak azért sem, mivel pont most fejeztem be a Venyeigeszú és a Plankton című alkotását a francia írónak.
Sokan ismerősöm fejezte már ki nemtetszését, az írásban elkövetett hosszas szürreális fejtegetésekkel szemben. Nem tudom, én imádom az ilyesmit, s hiába az a rengeteg kép és egyéb dolog, számomra elsősorban az írott médiumon keresztül üt leginkább a valóságtól való elszakadás, a sokkolás ezen művészi formája.
Talán ezért is került nagyon könnyedén fel Vian a kedvenc íróim sorába, úgy, hogy életművéből még csupán elenyésző szeletet tudhatok „magaménak”. Viszont fanyar humorával, letaglózó leírásaival, már-már képpé összeálló szürreális soraival teljesen megnyert magának.
A szóban forgó regénnyel kapcsolatban nyugodtan vehetjük alaphangnak az eddigieket, hisz e első kiadás sorsára jutott alkotásának fő motívumai és nagyobbik része az eddig kifejtettek területére helyezhető el. Kezdjük akkor talán ott, hogy a mű 1947-ben került a közönség elé, mely vészterhes idők egyértelműen érződnek a sorokon. Ráadásul a fiatalember ekkor még közel sem látta magát írónak, s munkája ebben az időben különböző üvegek szabványosítása tette ki, mely valljuk be nem feltétlen a kreativitás fellegváraként ismeretes.
E két nyomvonalon elindulva rögtön világossá válik, hogy az Őrnagy eljegyzése körül zajlódó cselekmény legfőképpen a korra reflektál, az ellen próbál lázadni (Vichy-rezsim, náci megszállás), illetve minden közhelyes értéket és hivatalt (melyben ő is dolgozik) nevetség tárgyává tesz, vagy ha úgy tetszik egyszerűen felrúg, s szürreális, fanyar humoron keresztül az értelmetlenség bélyegével lát el.
Nem érzem, hogy szükséges, vagy egyáltalán értelmes lenne belemennem a mű és az életrajz közötti hasonlóságokba, hisz egyfelől nem vagyok ezzel teljes mértékben tisztában, másfelől ezt Takács M. József az új kiadás utószavaként megtette olyan mélységgel, mely teljes mértékben kielégítő. E helyett én egy alternatív, utólagos olvasatot óhajtanék felvetni.
Ebben a 60-as évek nagy generációs válságának előképét próbálom a könyv soraira erőltetni, már ha ez erőltetés lenne, hisz a csapongó szexualitás, az eddig egyértelmű értékek elvetése olyan nyilvánvaló, hogy ha nem akkor íródott volna, amikor, a kérdés fel sem merülhetne, hogy helytálló-e az elképzelés. De mivel a megszállás időszakában az ideológiai szembenállás ugyanolyan feszültséget teremthetett elképzelésem szerint (s a regény alapján), mint 20 évvel (vagy akár csak tízzel, beat-korszak) később a felvetés csupán gondolatkísérlet, mely új kontextusba (számomra szimpatikusabba) helyezi a műben megbújó kinyilatkoztatást.
Mindenesetre akárhogy is olvassuk, az alkotás felettébb szórakoztató és mulatságos élménnyel gazdagíthatja egy esős vasárnap szürke hangulatát, s egy-két pillanatra elvarázsolva egy olyan világba visz, mely talán mindenki megelégedésére szolgál, egy bizonyos életkorig (vagy akár tovább is, habitustól függően).
