(David Lynch – Inland Empire)
Lynch legutóbbi alkotása végre valahára eljut a debreceni Apolló mozi közönsége elé is. A március végére kitűzött premier természetesen aktuálissá teszi a filmmel való foglalkozást, de mindenképp megemlítendő, hogy a filmet már több mozi hónapokkal ezelőtt műsorára tűzte.
Természetesen ez nem is igazán meglepő, annak ki egy kicsit is járatos már a rendező munkásságában, s rendelkezik némi előzetes ismerettel a filmmel kapcsolatban. E néző számára ismerősen csengenek azon korábbi alkotások, mint például az Eraserhead (1977), a Lost Highway (1997), a Mulholland Drive (2001) vagy a Rabbits (2002), melyek bizonyos értelemben előzményének tekinthetők a mostani alkotásnak. S egyértelművé teszik számára, hogy nem egy a nagyközönséget vonzó könnyed pop-corn alkotásról van szó.
A lényeges különbség azért az eddig említett filmekkel szemben, hogy míg a Lost Highway és a Mulholland Drive egy bizonyos mértékig értelmezhető, cselekményében nyomon követhető, kifacsart krimi, addig az Inland Empire inkább az Eraserhead-hez hasonló szürreális, cselekményt felmutatni nem igazán tudó, gondolat folyam. A Rabbits pedig, minthogy egyes jelenetek egy az egyben át vannak emelve az Interneten közzétett sorozatból, mindenképpen legalább említést érdemel a filmmel kapcsolatban.
Konkrétan a filmről az első élmény, a rendezőtől oly távol álló kézi kamerás technika használata, mely sehogy sem illik be a már-már vizuális költészetnek tekinthető előbb említett filmek sorába. A feszültség, az irracionalitás mind technikailag, mind a felütésben rögtön adott, s nem csak az elsőre teljesen értelmetlennek tűnő felvezetés, de az ezután következő párbeszéd miatt is (de erről egy kicsit később).
Azt a némi cselekmény foszlányt, melyben kapaszkodókat kereshetünk a filmmel kapcsolatban, könnyedén összefoglalhatjuk egy mondatban. Adott a híres színésznő, Nikki Grace (Laura Dern - Blue Velvet, Wild at Heart, Jurassic Park), s színész (Justin Theroux - Mulholland Drive), akik legújabb forgatásuk kapcsán egy régi, elátkozott, lengyel-roma legendán alapuló, de soha be nem fejezett film remake-jén kezdenek dolgozni Hollywoodban. A remake egyébként egy szerelmi történet egy házas nő és egy szintén házas férfi között.
A forgatás megkezdésétől a racionalitás talaja viszont teljesen ki van húzva a filmnéző lába alól. Hiába a kezdeti párbeszéd - melyet már korábban említettem -, melyben Nikki Grace/Susan Blue újdonsült szomszédja talán kezünkbe helyezi a kulcsot. Hisz a továbbiakban ezzel az eszközzel rendelkezve is csupán sötétben tapogatózhatunk. Ugyanis mind időben, mind térben teljesen felborul ezek után a film, s az eredetileg két történetnek tűnő „film” és „valóság” közötti határvonal teljes mértékben elmosódik.
Persze elsőre, a végére érve rögtön jön az érzés, hogy valami még el volt rejtve, valami mintha a mozaik darabkákból összetákolható lenne. De instabil épületünk az újabb és újabb befogadási próbálkozások alatt mind összedől, mind újraépül. Mely alapján talán kijelenthetem, hogy ebben az értelemben, ahány befogadás, annyi értelmezés.
De persze nem ilyen mélyre hatolva kereshetünk valamit, mely mégis univerzálisabb mondanivalót sugall a filmmel kapcsolatban. Ez nem más, mint a már emlegetett Álomgyár kritikája. Vagyis a történetek és a valóság közötti határvonal teljes elmosódása. Az álmok megvalósulásának ígérete, mely üres, felcicomázott héj csupán. Azaz hazug álmokba ringatják az embereket, melyek bevarrják a szemeket. S ez az, mely milliókat, milliókért ejt hálóba, s varázsol el, minden ellenszolgáltatás nélkül. Mely kritika már Brad Pitt szájából is elhangzik, bár sokkal nyersebb s direktebb módon a Fight Club-ban (David Fincher, 1999).
Megfordítva a dolgot, teljesen más következtetésre juthatunk. Mely egy belső, talán személyiség-zavaros utazáson fogalmazódik meg. Hisz könnyedén értelmezhetjük a filmet, mint a Nikki Grace Susan Blue-val való tökéletes azonosulásának történetét, illetve az egészet tovább fejtve, Laura Dern viszonyát a karakterekhez.
S itt megfogalmazódik egy igazi színész egyéniség munka módszere, mely hajszálvékony mezsgyén lavírozik a teljes feloldódás (az én tökéletes elvesztése, s újra teremtése a szerepben – melyre úgy tűnik a két történetben elhelyezett hasonlóságok kapcsán Lynch rá is játszik) és az én megtartása között. S, hogy ez a sor Susan Blue, Nikki Grace és Laura Dern hármasával véget ér e, vagy csak egy újabb szint (mondjuk az elveszett lány világa, mely tartható is lenne), nem tudhatjuk. Tehát a kérdés itt nyitott marad, pont mint Cronenberg eXistenZ (1999) című alkotásában, hisz ki tudja, hol ér véget a játék és hol kezdődik a valóság.
De persze eldobhatunk minden ilyen jellegű próbálkozást, s adhatunk a szóbeszédre, miszerint Lynch jelenetről jelenetre bármiféle előzetes koncepció nélkül alkotta meg e mozgóképek egymásutánját. S ilyen értelemben kezelhetjük ezt, mint egy művészi installációt, mely önmagában nem feltétlenül közölni óhajt valamit, csupán az arra érzékenyeket gyönyörrel szeretné megajándékozni.
Ez tökéletesen összevágna Yonderboi egy interjúban talál- ható megjegyzésével, melyben Lynch filmjeinek eddig említett darabjait nem mint megértésre váró feladatokat tekinti. Hanem minden ilyesmitől menetes cel- luloid örökségeket vél felfedezni bennük, melyek egyszerűen azért megnézendők, mivel örömet okoznak neki. Vagyis „egyszerűen jó őket nézni”. Bár megfoghatjuk a dolgot a másik végéről is, s szimplán rásüt- hetjük a címkét, hogy csupán egy blöfföt láttunk, s semmi többet.
Természetesen akármelyik koncepció helytálló lehet, nem hiszem, hogy jogom lenne pálcát törnöm akármelyik felett is. S azt sem gondolom, hogy kimerítettem volna a tartományok már-már végtelen horizontját, mely jogos diskurzusra adna okot a filmmel kapcsolatban.
Ezek alapján tehát nem mondhatok mást, minthogy aki egy csepp érdeklődést is mutat a mára függetlenné vált rendező világszemlélete iránt, vagy szívesen beleveti magát egy esetlegesen sehová nem vezető párbeszédbe a film után, annak ott a helye március 27-én (vagy az ettől számított egy héten belül valamikor) az Apollóban. (Ja és amíg el nem felejtem a „film” rendezőjét Jeremy Irons játssza.)
