(Hunter S. Thompson - Fear and Loathing in LA
Terry Gilliam - Fear and Loathing in LA)
Hunter S. Thompson a gonzo újságírást két pontban határozta meg. Először is fittyet kell hányni a sok „w”-s (who, where, when, why…) módszerre, s helyette egy sokkal szubjektívebb látásmódot kell visszaadni a cikkekben. Másodszor annyi hallucinogén kábítószert kell magunkba juttatni, ami garantálja a teljes szétesést, tudattágulást. Persze az előbbi az, mely korszakalkotó íróvá teszi, s utóbbi inkább a kor, a 60-as évek zsurnaliszta lenyomatává emeli.
A Rolling Stones vezető publicistájának életéről könyveket lehetne írni (mint, ahogy ő meg is tette), így ezt most inkább mellőzöm, de akit nagyon érdekel egy naplószerű folyam Mr. Thompson saját tollából annak ott a nem rég kiadott Kingdom of Fear. Nos akkor az anekdoták helyett jöjjön néhány adat a Fear and Loathing in Las Vegas-ról (1971, mely kiadásban Rolph Steadman az alkotáshoz készült grafikái már szerepelnek).
Eredetileg egy párszáz (maximum másfélezer) szavas cikkről volt szó, az éppen aktuális Mint 400-as motorversennyel kapcsolatban a Sports Illustreted magazin számára. A szituációt bonyolította, hogy Hunter éppen egy tényfeltáró riport anyagon dolgozott egy gyilkossággal kapcsolatban, s informátorával - egy dél-amerikai bérgyilkos - nem tudott normális környezetben érintkezni. Tehát a felkérésnek - az előbb említett cikkel kapcsolatban - köszönhetően, kocsiba vágódtak, s elindultak Las Vegasba, hol már normális keretek között folytathatták volna a munkát. De hogy mi lett belőle? Nos az ott van a könyv lapjain, mely ugye megjelenésétől kezdve szenzációs fogadtatásban részesül. A Rolling Stones egyszerűen zseniálisnak bélyegezte. Tom Wolf amerikai író (kinek művei egyértelműen előzménynek tekinthetők a gonzosághoz, később őt is ebbe a skatulyába préselték bele) pedig korszakalkotónak titulálta a művet.
Mégis mitől válik egy ilyen mű kultikussá - már ha túltekintünk a szubkultúra által megteremtett példaképen, s pont e szubkultúra szociográfiai lenyomatán -, s miért emelkedik ki a korból, mint tűzoszlop a homok sivatagból? A dolog egyszerű, alapvetően ez a mű tekinthető a gonzo újságírás első tényleges alkotásának, bár a szerző maga úgy látta, hogy ez az első meghiúsult kísérlet inkább. Illetve roppant erőteljes kritikát fogalmaz meg a kor politikájával, társadalmával szemben.
E két utóbbi felvetést alátámasztva felvázolnék egy jelenetet, melyben Hunter emlékeiben kutatva próbálja megfogalmazni, hogy mi a probléma a mával (egyébként a filmben itt pár képkockára fel is tűnik az igazi "Raul Duke"). A cselekménybe ott kapcsolódnék be, mikor egy a Mátrix klubban töltött estéje rémlik fel lelki szemei előtt, s a hobbo ki LSD-t akar főzni valahol. Ez természetesen sikerül is neki egy hátsó teremben. Hunter ezek után a wc-be vonulva kóstolja meg a szert, de a nagy része az inge ujjára folyik, honnan a klubban éppen fellépő zenészek egyike lenyalogatja, s pont ekkor lép be egy „öltönyke”. Ki kábán kitántorog, s legjobb esetben nem azon töri a fejét, hogy hol romlott el az élete. Majd ad egy gyönyörű képet a hippi mozgalom tetőpontján lovagló San Francisco-ról.
Az ezutániakat egy az egyben idézném: „…Most pedig nem egész öt év elteltével, kapaszkodj fel egy meredek hegyoldalra itt, Las Vegasban, nézz Nyugatra, és ha van érzéked hozzá szinte láthatod az árvízveszély- táblát - a partszakaszon, ahol végül megtört és elült a hullám.”
A mű persze nem csupán erről a keserű 70-es évek eleji érzésvilágról szól (Vagy éppen nem az „amerikai álom” fellegvárának a kritikájáról, mely felszínes csillogásán kívül semmit nem nyújt az érte nyúlónak), hisz a lapjain egy féktelen, szabadelvű múltidézés bontakozik ki, mely egyszerre provokatív, megdöbbentő s mégis vágyat kelt az olvasóban, hogy ott legyen velük (sokan mondják ennek kapcsán, hogy a legkevésbé azonosulni a mű elején feltűnő stoppossal tudnak, akinek egyébként véleményem szerint csupán retorikai szerepe van a műben). A magyar olvasóközönség elé 1993-ban került Vágvölgyi B. András fordításában, ki mellesleg többször tiszteletét tehette az újságíró utolsó lakhelyéül szolgáló, Aspen környékén található Bagoly Farmon.
Az alkotás sok hasonlóságot mutat Jack Kerouack élménybeszámolójával utazásairól. Több értelemben is meghúzhatjuk ezt a párhuzamot, hisz mindkettő egy kor, egészen pontosan két roppant összefüggő időszak lenyomata, mind zeneileg, mind antropológiailag. Mindkettő egy utazóregény alapvetően, illetve persze mindkettő ugyanaz a szabadelvűség és szókimondás jellemzi, mely talán a legnagyobb erénye ezen regényeknek.
Hunter stílusa és történet vezetése, szinte kiált a megfilmesítésért, melyre több kísérlet is történt. A Gilliam film előtti legjobb próbálkozás az Art Linson által 1980-ban rendezett Where the Buffalo Roam. Itt Bill Murray (Broken Flowers 2005, Lost in Translation 2003, Ghost Busters 1984) nyújt remek alakítást, de maga a film valahogy nem áll össze. Talán csupán nem követi eléggé az eredeti történetet, de lényegileg elmondható róla, hogy elsüllyed. Az igazi áttörésre majdnem 30 évet kell várni, mikor is 1998-ban Terry Gilliam (Monty Phyton csoport animátora, rendezője - Tidland 2005, Twelve Monkey 1995, Brazil 1985), Johnny Depp-pel (Sweeney Todd 2007, From Hell 2001, Dead Man 1995, Cry Baby 1990) és Benicio del Torro-val (21 grams 2003, Basquiat 1996) a főszerepben megrendezi a regénnyel azonos című filmjét.
Ezen a forgatáson már a szerző is aktív szerepet vállal. Depp hosszú időt tölt el vele, hogy teljes mértékben átvegye a karakterét, melyet ezek után zseniálisan ad vissza a filmvásznon. Gilliam pedig egyszerűen nagyszerű munkát végez. A már jól ismert animációs technikáival vizualizálja a regény hallucinációit, s az egészet játszi könnyedséggel komponálja át - tegyük hozzá, hogy a már korábban kifejtettekből látszik, hogy nem is volt túl nehéz dolga - a mozgókép nyelvére. Mely így egyrészt tökéletes illusztrációja lesz a műnek, másrészt a zene és a történet miatt egy remek dokumentációja a kornak.
Azt kell mondanom, hogy nem igazán tudok különbséget tenni a két alkotás között. Ha a Mechanikus narancsnál azt mondtam, hogy a regény karakterei teljesen összeforrtak az emberek tudatában a filmes szereplőkkel, akkor ez itt hatványozottan igaz. Ráadásul itt nincs szó semmilyen távolságtartásról, újraértelmezésről, hisz lényegileg a celluloidra szinte minden érték átkerült a papírról. Javaslatom tehát, hogy olvassátok el a regényt, majd nézzétek meg a filmet, s ígérem egyikben sem fogtok csalódni
