(Alfred Hitchcock - North by Northwest)
Alfred Hitchcock munkássága gondolom mindenki számára ismert, vagy legalábbis néhány alkotása mely méltán került be filmtörténet remekei közé. Első gondolatom ezzel kapcsolatban, hogy az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz (2003, Gabó kiadó) borítóján a Psycho-ban szereplő Janet Leigh rémült, víz áztatta arca szerepel. Második, hogy egész munkássága ugyanazt a két utat járta be, melyet Buňuel-nél is megfigyelhetünk, vagyis keresett egy új filmnyelvet, mellyel még pontosabban lenne képes visszaadni elképzeléseit, illetve a polgárság felrázása, bizonyos értelemben nevetségessé tétele.
Az Észak - Észak-nyugat viszont ezen arcok közül egyiket sem tárta elém. Ezzel szemben az angol rendező egy sokkal inkább humoros oldalát sikerült a fim kapcsán megismernem. Hisz a film amellett, hogy a hozza a várható feszültségekkel teli krimit, úgy is értelmezhető, mint egy James Bond film. Megtekintésére egyébként személy szerint csak Kusturica Arizonai álmodozók-ja (1993) után szántam rá magam, hisz a már említett Psycho-s jelenet mellett a másik legismertebb Hitchcock képsor jelenik meg a szarajevói születésű rendező alkotásában (a permetező repülő és Cary Grant párharcáról van szó).
A mozi amúgy tényleg egy klasszikus ügynök történet, néhány érdekes fordulattal. Adott ugyebár Mr. Thornhill, aki jól menő reklám szakember, akit egy üzleti vacsora közben két ismeretlen fegyveres elrabol, hisz összetévesztik egy CIA ügynökkel, bizonyos George Kaplan-nal. Így kerül Mr. Vandamm kezei közé, ki némi beszélgetés után úgy dönt, hogy elteszi a feltételezett kémet az útjából, de ez a próbálkozása meghiúsul. A cselekmény ezen a szálon bonyolódik tovább, de hogy ne fedjek fel ezekből semmit, csak annyit árulok el, hogy a későbbiekben egy szerelmi szál csavarodik még a történethez, illetve a szereplők kilétének többszöri újraértelmezése.
Mr. Bond karaktere itt véleményem szerint az eseményekbe véletlenül keveredő férfiben jelenik meg. Egyrészt humora rettentően hasonló, hisz ha csak a film
elejéről idézek két mondatot, melyet az elrablói felé intéz - „Nem állhatnánk meg egy drogériánál, hogy megmondjam nekik, elraboltak?” „Semmi kifogásom egy kis kitérő ellen, de színházjegyem van ma estére.” - rögtön egyértelművé válik. Másrészt a szereplő stílusa, legfőképp a nőkhöz való hozzáállása az, mely párhuzamba állítható Fleming hősével. Így természetesen hamar fel is tűnik az első „Bond lány”, kit Eva Marie Saint személyesít meg (a már említett szerelme szál). Azaz számomra bizonyos, hogy ez az alkotás tekinthető az előzményének a mostanra 21 filmen keresztül húzódó kémtörténetnek (bár igaz, hogy a film megjelenésekor, már létezik egy Bond film, a Casino Royal (1954), melyet csak a televíziók sugároztak, de ezt nem szokás együtt emlegetni a későbbi az 1962-es Dr. No-val induló sorozattal).
A történet (melyet továbbra sem bővítenék ki) pedig akár tényleg lehetne az egyik Fleming regény, de ezt ugye az az Ernest Lehman jegyzi, akinek többek között a West Side Story (1961) illetve a The Sound of Music (1965) forgatókönyvét köszönhetjük. Rajta kívül említést érdemel még a filmmel kapcsolatban Bernard Herrmann neve, kinek kísérőzenéje legalább olyan kiválóan sikerült, mint a Psycho, vagy a Szédülés aláfestő muzsikája.
Azaz annyit tudnék tanácsolni a celluloid szalag kedvelőinek, hogy ha tehetik, valahogy szerezzék be a filmet, s nézzék meg. Különösen igaz ez persze az angol nőcsábász kém rajongóira, illetve a krimi vagy ügynök filmek szerelmeseire.
