(Pier Paolo Pasolini - Il Vangelo Secondo Matteo)
Pasolini magát elkötelezett kommunistaként és katolikusként határozta meg. Érdekes párosítás ha jobban megfigyeljük, hisz első ránézésre szinte semmi párhuzamot nem tudnánk felállítani a két „hit” között. Az olasz rendező viszont elvégezte helyettünk a munkát, s a Máté evangéliuma című filmjében kibékíti a két világnézetet, sőt ettől tovább menve lényegileg megfelelteti egymásnak őket.
Még mielőtt az idáig vitatható kifejezéseimet megpróbálnám alátámasztani, szólnék néhány szót az 1964-es alkotásról. Kirobbanó siker fogadja, az egyház megőrül érte, oda is adják Pasolini-nek a cannes-i katolikus zsűri különdíját. Oscar jelöléseket gyűjt be, melyeket ugyan nem kap meg, de több kisebb-nagyobb díjat még bezsebel Velence mellett. A filmet egyébként XXIII. János pápa emlékének ajánlotta, aki párbeszédet kezdeményezett a kommunista rezsimmel.
Ebből kiindulva akkor talán vizsgáljuk meg, hogy miben is áll ez szándék, hogyan próbálja eszmei szinten kibékíteni a két látszólag tökéletesen ellentétes nézőpontot. A retorikai egyszerűség kedvéért először ketté választanám a dolgokat, bemutatnám a vallási vonatkozást, majd pedig a balos jellemzőket, melyek végül össze fognak érni.
Ugye, mint már említettem a film elnyeri egy katolikus papokból álló zsűri díját, hisz rettentően szöveghű, mindazzal együtt, hogy térben és időben feldarabolja és újra szerkeszti bizonyos helyeken a történetet. Bár ezzel csupán az egész időtlenségét próbálja kifejezni, mely alátámasztásául gondoljuk végig, ahogy Jézus az „idők viharában” kiállva elmondja a hegyi beszédet, s mind ő, mind szavai kiállják a próbát. Egyszóval teljes mértékben megfelel a korábbiakban vallási okokból börtönbüntetésre ítélt rendező mondanivalója az egyház számára.
Valami probléma mégis van. Először talán csak a környezet (melyet hosszú ideig tartott kiválasztani Pasolini-nek, volt Izraelben is, de végül mégis az olasz helyszínek mellett döntött), és a mozgalmi dalok tűnnek furcsának a nézőnek, majd talán a különböző nyelvjárások (Jézus és tanítványai dél-olasz nyelvjárásban beszélnek, míg Kajafás észak-olaszban s a rómaiak is más tájszólást használnak), s a szöveg előadásának stílusa is feltűnik, mely mind-mind rájátszik a korszellemre.
Akkor vegyük is sorba ezeket:
A helyszínek egy lepukkant gettót juttatnak inkább eszembe, mint a fenséges, dús Izraelt. Mintha a kor valamelyik kommunista barakkjában játszódna a történet, melyet mára teljesen lepusztítottak, vagy még távolabb menve egy a kapitalisták által kizsákmányolt munkások lakta telep képét tükrözik.
A mozgalmi dalok talán nem okoznak túl nagy fejtörést, s az időnként ezek közben feltűnő sarlók és kalapácsok sem, hisz ezek egyértelmű utalások. A nyelvjárásokkal való játék az olasz helyzetre, az észak-dél ellentétre játszik rá, s így megjelenik még egy szinten az elnyomók-elnyomottak szimbolikája.
A stílus, melyben a Biblia szöveghelyek elhangzanak viszont már egy kapcsot ver a két eszmerendszer közé. Ugye az evangéliumok szövege nem egy párbeszédekben gazdag olvasmány. Egyrészről ezért indokolt a rengeteg monológ. Az viszont, hogy ellenvetést nem tűrően, szinte követhetetlen tempóban hangzanak el ezek, már sokkal érdekesebb. Hisz ha belegondolunk ez rögtön rámutat arra a sajátosságra, melyet a kanonizált Biblia rokon vonásként mutat fel a totalitárius rendszerekkel. Gondoljuk végig, Jézus egyetlen egyszer nem szól arról, hogy lenne más út is, s nem kegyelmez senkinek. A keresztény messiás csupán kijelöl egy utat, melyen végighaladva elérhetjük az üdvözülést, de nincs ellenvetés, nincs kérdés, hisz ő jobban tudja. Ha úgy tetszik ez pont olyan, mint egy önkényuralmi rendszer, mely meghatározza, hogyan élj, hogyan dolgozz s hogy halj meg. Ott van a mindennapokban, s szinte mindent cselekedetet befolyásolni próbál. S hozzáteszi, hogy ő csak a nép javát akarja, attól függetlenül is, ha ez nem tetszik számára.
Töprengjünk el rajta, hogy ha Jézus tanításai nem is, de az erre épülő szervezet évszázadokon keresztül ugyanezt tette Európában, vagy nem? Sőt lehetőségei szerint próbálja folytatni napjainkban is ilyen jellegű tevékenységét. S ha tovább megyek egészen odáig lyukadhatok ki, hogy mindezt fenyegetéssel (az örök kárhozat) éri el. Vagyis egy megfélemlítésről van szó, melyet a még ma is működő Szent Inkvizíció tart fenn (gondolom az áthallás itt egyértelmű a totalitárius diktatúrák felé). Igaz, hogy ez a szervezet ma már senkit nem tör kerékbe, küld máglyára, de megmarad eszközeivel továbbra is ugyanazokért a célokért küzd, mint virágzása, szabadkeze idején.
Ezekután már csak annyit tudok javasolni, hogy nézzétek meg a filmet, s próbáljátok magatok kibogozni, hogy jól szóltam e. Így utólag azért kijelenteném, hogy senkinek vallási nézeteit nem akartam megsérteni, s ha véletlen sikerült volna elnézést kérek. Ezeknek az embereknek tudom javasolni, hogy tekintsenek a filmre úgy, mint egy minimalista, naturalista alkotásra, melyben az egész megváltó história inkább a kétely vizsgálata alá kerül (esetleg annak nevetségességén mélázik el), s talán feloldozást nyer, szemben az eddigiekben felvázoltakkal.
