(Wim Wenders – Land of Plenty)
Wim Wenders kapcsán már szóltam a Buena Vista Social Club-ról, s most elérkezett az idő, hogy a rendező igazi arcát is megtekintsük. Válogathatnék a filmek között, hisz a 60-as évek második felétől bőséges terméssel örvendeztette meg a celluloid szalag szerelmeseit. Gondolom sokan azt várnák, hogy most a Berlin felett az ég következik, de nem. A választásom egy nem túl régi, nem feltétlenül jól sikerült alacsony költségvetésű filmjére esett méghozzá a 2004-es Land of Plenty-re.
A film két ember krónikája. Egy vietnámi veteráné (Jhon Diehl – aki a Pearl Harbor-tól a Csillagkapun keresztül egészen a Menekülés New Yorkból-ban is feltűnik), aki 9/11 után újra „szolgálatba lép”, és saját eszközeivel próbálja meg felvenni a harcot a szeretett hazájára támadók ellen. Illetve egy lányé (Michelle William - akit hamarosan az új Kaufman filmben a Synecdoche, New York-ban is megcsodálhatunk), aki mellesleg épp a katona unokahúga, s most tért vissza a Szentföldről (egyébként elég hosszas és kalandos élettel mögötte, hisz egy misszionárius apa mellett, hogyan is lehetne más) régen látott hazájába. A cselekmény főként e két karakter körül, és az általuk feltárni vágyott arab „összeesküvés” körül zajlódik, elég lassan, vontatottan.
Elsőre a film talán nem is tűnik másnak, mint egy érzelemtől csöpögős nagy emlékezet folyamnak a több mint 3000 civil áldozat előtt „a két torony” kapcsán. Másodjára pedig talán egy road movie-nak, mely során a rokonok újra haza és egymásra találnak egy „új földön”, mely lehet akár materiálisan tényleg az Államok, vagy sokkal elvontabban a másik, a család (mint legszűkebb nép).
Ha anyagiasan próbálom meg érteni, akkor sem maradhat ki belőle valami többlet, hisz Wenders lencséje valami újat mutat meg. Az egykori csillogás, gazdagság, az álom már sehol nincs ott a film kockákon, valami más jelenik meg helyette. A biztonságot, az erőt, a fölényt felváltja a mindent eluraló paranoia. Hisz már nem csak a veterán 60-as évekből hozott rémálmain keresztül kísért a veszély, hanem hosszú-hosszú idő után újra fenyeget egy külső erő, mely nem kímél senkit és semmit. Ez persze első sorban csupán legitimálja paranoid létét Paul-nak (már csak abból kiindulva, hogy elég szembetűnő a hasonlóság a rémálom, és a szeptemberi események között), mely majd Lana végső vallomásában 9/11-ről teljesedik ki (hisz valahol ő is ugyan abban a cipőben jár, márha 9/11 után az Államokra, mint egy új „otthonra” tekintünk).
Egy másik olvasatban ugyanezen a nyomon elindulva párhuzamba állíthatnánk a két városról kapott képet (az Angyalok városának siralmas nyomora és New York monumentális építkezése), s ezzel is a boncasztalra száműzhetnénk az amerikai álmot, hogy a két „hősünk” esetleg valami újat találjon meg benne (hisz Paul meg is mondja, hogy nem erre számított). S ezzel már is ott vagyunk, hogy nem orvosság, hanem nézőpontváltás kell, egy új „Amerika”. Ez pedig már sokkal hamarabb megjelenik egy arab férfi, Hassan (Shaun Toub – kit valahogy vonzanak a terrorista szerepek) szájában, hisz ő nem egy földről, hanem egy népből származik, s ezzel szinte tökéletesen megöl minden amerikai eszmét.
Mi is marad akkor ezek után számukra, ha nem ők egymásnak (hisz amerikai népről az ő életükben nehezen beszélhetnénk, bár lehet, hogy pont ennek a megteremtése lenne a cél). A család szentsége, mely mélyen kódolva van a „európai-keresztény” mentalitásba, s még egy kábítószer, egy egész mozgalom, egy kommuna hullám, sem tudta kiölni belőle (bár lehet a próbálkozás volt csupán gyér, s én értékelem túl az eseményeket).
Tehát mit is kaphatunk a filmtől: egy kivezető utat paranoiánkból? némi új hitet? talán csak felszólítást, hogy hagyjuk a „középkori” eszméket végre magunk mögött, s forduljunk inkább afelé, mi igazán fontos? egy új álmot? egyáltalán kapnunk kell valami ilyesmit? Én nem tudom, nem is tudhatom más helyett (sőt magamban sem) eldönteni. Így mindenki járjon inkább utána maga, hogy hátha… S persze gyönyörködjön a szokásos wenders-i képivilágban.
