(Bret Easton Ellis - Lunar Park)

Bret Easton Ellis úgy tűnik nem képes bizonyos dolgoktól elszakadni. Azt kell mondanom, hogy a magyarul is megjelent teljes életművében támái bizonyos szemszögből állandóak (ami persze nem feltétlen baj). Hogy miért is mondom ezt? Ha csak a már ezen az oldalon vizsgált alkotásaihoz nyúlunk vissza, akkor is teljes mértékben látszik, hogy a Holdpark azoknak a műveknek a szintézise, méghozzá a teremtett Ellis karakteren keresztül. De még mielőtt három mondatban elintézném az alkotást, lépjünk egy lépést közelebb.

A szinopszis alapján úgy tűnik, hogy Ellis sikeresen keresztezte a Lila Akác közét, Agyament Harry-vel és beleoltotta a növénybe Stephen Kinget, illetve a Poltergeist-t. Miért? Adott a főszereplő (Bret Easton Ellis), ki sikeres írói kezdetek után megcsúszik a csillogás ösvényén, s mint annyian a legális és illegális drogok világába veszik szelleme. A kiút egy régi barátnő (Jayne Dennis) oldalán bukkan fel életében, kivel egy kertvárosi idillben találnak „otthonra”. Itt viszont elszabadul a pokol, s a Woody Allen karakterhez hasonlóan Ellis-t saját teremtményei kísértik (természetesen a karakterekből adódóan kevésbé viccesen).

Tehát első olvasatra kaphatunk egy közepes minőségű szimulákrum önéletrajznak tűnő horrort/thrillert, mely annyira veszi komolyan magát, mennyire éppen kell. Ebben az olvasatban semmi meglepő nincs, hisz nagyjából nyomon követhető a három szálon futó cselekmény, melyben minden a műfajhoz köthető igény kielégül, ha nem is teljes mértékben, de a felszínen igen.

Viszont még egy lépéssel közelebbről már látjuk is, hogy a mű furcsán magába épít mindent, amit Ellis eddigi munkásságából megismerhettünk. Ott vannak a háttérben a szinte észrevétlen terrorcselekmények, egy kicsivel közelebb Pat, még közelebb a Campus és annak világa, illetve rögtön előttünk az egész életvitel, mely már talán kissé megfásult és utolsó stádiumába került, de még mozog a drog és az alkohol zsinórjain. Tehát egyértelmű, hogy ez a fiktív életrajz alapul szolgál az eddigi munkákhoz, s megpróbálja elhitetni, hogy azok tényleg az író valóságából növik ki magukat. Egy olyan látszat világból, melyben Ellis (de itt ki tudja még, hogy melyik) tengeti mindennapjait.

Nagyítóval már problémás képzetekhez érkezünk, hisz a karakterek körvonalai elmosódnak és ide-oda csúszkálásuk közepette valami mást rajzolnak ki, mint egy egyszerű sci-fi/horror/thriller történetet. Sci-fi lenne abban az értelemben, hogy Robby Dennis (azaz Ellis fiktív gyermeke) hány idősíkról szerepel a könyv lapjain (lásd. P. K. Dick Már megint a felfedezők című novelláskötetében). Horror vagy inkább thriller lenne abban az értelemben, hogy Patrick Bateman életre kel, s vele együtt életre kelnek (ha csak Ellis hallucinációiban is, de még mindig nem tudhatjuk, hogy melyikében, vagy talán ténylegesen, s ő maga lenne mindegyik?) a többi teremtménye is, hogy az igazi - seholseország – problémáról eltereljék a figyelmét (vagyis ő maga nem akar tudomást venni róla).

De mégis ezeken túlról is valami  kezet nyújt, hogy haladjunk tovább, s lássunk valami mást. Hisz úgy tűnik az író, nem csupán egy történetet adott a (fiktív) világnak, hanem egy kaput is, melyen keresztül átjárható a két valóság. S hogy ez milyen problémát vet fel az előzőeken kívül? A válaszhoz vizsgáljunk meg valamit. Kérdéses, hogy a mű belső szerkezete szerint a felmerülő problémák hogyan generálódnak. Hisz egy darabig az eseményeket lineárisan szemlélő főszereplő egy ponton ketté válik, s marad az eredeti karakterünk, s megjelenik az író is (Ellis-Ellis-Ellis?), ki úgy tűnik ezek után alakítja a történetet, mintha látná a sors fonalát (hisz akármilyen felvetése is van, az mind helyesnek bizonyul – a játék kedvéért csak egy pillanatra jusson eszébe mindenkinek Vonnegut, s A bajnokok reggelije). Majd később osztódik tovább, tovább és tovább.

Nem akarom ezt a hangzatos (s mára inkább szitokszóvá váló) posztmodern kifejezéssel letudni, túl egyszerű lenne. Nem akarom az egészet pszichológia síkjára sem terelni, azaz nem akarom Fraud-val dobálózva elmagyarázni, hogy az egész egy ödipális probléma felvetése és megoldása (holott mindkét esetben lehetne kapargatni való, mint ahogy azt már többen bebizonyították előttem). Hisz én semmi ilyesmit nem akartam olvasás közben megengedni magamnak.

Akkor mégis mi maradt a látszólag a végtelenségig körbe-körbeforgó karakterek között, kik Malkovich-val ellentétben különböző arcokkal ugyanazok. Ha erre a történelem ismétli önmagát (mely már önmagában is nagyon snassz) választ adnám, az megint pszichologizmushoz vezetne, s hosszasan lehetne elmélkedni azon, hogy hogyan válik valaki a szüleivé, s hogyan válik a gyermeke hasonlatossá hozzá (vagy itt a körkörösséget megszakítva, hogyan lesz az író a saját teremtményévé). Őrületről sem szívesen beszélnék, bár talán az egész kaotikus állapotból kiemelkedő belső logika megengedné nekem. Hülyének sem akarom nézetni magam, bár a megfelelő internetes háttérmunka alapján majdnem elhihetném (lásd csak a képeket, melyeket a második link mögül loptam - akár csak korábban Victor Ward esetében).

Én csupán egy vádiratról és egyben védőbeszédről ejtenék szót, melyet Ellis magának, magáról a nagyvilág elé téve alkotott meg. Hisz a mű legnagyobb problémája talán az alkotás tárgya, s nem az előzőekben hevenyészen kibontakozó olvasati felületek. Miért is? Mert a fiktív Ellis-t éppúgy gyötri a saját maga alkotott világa, mint az ellene tiltakozókat. S így egy része meghal, egy része elmenekül, egy része pedig kiürülve ott marad, hogy hallgassa tovább a soha el nem halkuló viszhangot, melyet szintén ő alkotott, s próbált megsemmisíteni.

A Holdpark sok-sok olvasati lehetőséget kínál tehát nekünk a múlttal való szembenézéstől, a posztmodernen keresztül, a könnyed szórakozásig. Tehát, mint eddig is Ellis-vel kapcsolatban kijelenthető, hogy érdekesen csomagolt alkotásai több rétegen keresztül vezethetik az olvasót valamilyen elképzelés kialakításához. Ehhez pedig egyetlen út vezet a személyes tapasztalat. Szóval jó olvasást.