Colere

(Talking Heads)

Patrick Bateman egy elejtett gondolatából kiderül, hogy hiába a Genesis-ről való áradozás, hiába Whitney Houston berobbanása a köztudatba, s hiába a Huey Lewis and the News poszt-punk muzsikája, a kedvenc zenekara mégiscsak a Talking Heads. Bevallom, hogy míg nem olvastam Ellis regényét, azt sem tudtam, hogy létezik ez a zenekar, de az óta már nekem is szerepel a top 10-ben.

A zenekar 1974-ben alakult New York-ban és 1991-ben oszlottak fel, 2002-ben pedig bekerültek Rock and Roll Hall of Flame-be. Általában a New Wave, a Post-Punk és az Art Rock hangzatos kategóriáit szokták rásütni a David Byrne (ének, gitár), Chris Frantz (dob), Tina Weymouth (basszusgitár) és Jerry Harrison (gitár, billentyűs hangszerek – 1976-ban csatlakozott a többiekhez, s utána még néhány kísérő zenész is a 80-as években) keze alól kikerülő muzsikákra (vagy pontosabban ezek egyvelegeként jelölik meg a zenéjüket).

Ezek után ahelyett, hogy egy a Pat-éhez hasonló kritikát adjak elő, csupán egy kezdő lökést szeretnék adni, hogy miért is érdemes feltenni egy albumot tőlük, vagy megnézni méltán híres koncertfelvételüket. Nos először is David Byrne lesz a megjelölt indok, hisz talán a korszak legkarizmatikusabb frontemberét tisztelhetjük az úriemberben (bár ez inkább a Stop Making Sense című korszakalkotó koncert videójukon jön át, de mindenféle vizualizálás nélkül is érezhető az áradó korszellem énekéből és gitárjátékából). Talán legjobban az igazolja ezt, hogy nem sok előadóművész van a műfajon belül, aki úgy tudja egyedül betölteni az egész színpadot, hogy lényegileg egy helyben áll.

A második indok természetesen a zene, mely annyira a hetvenes-, nyolcvanas évek, hogy az szinte máshogy meg sem fogható. A sok címke után azért süssünk rájuk még egyet: a „szürreálisan jó neurotikus diszkófunk”, mely talán tényleg közelebb visz ahhoz a hangulathoz, mely a zenéjükből árad. Így egyértelmű, hogy egy könnyed, dallamában vidám zenei világgal állunk szemben. A szövegek viszont nem feltétlen ugyanebbe a kategóriába kerülnek (rengeteg társadalomkritikai él, mélyebb, filozofikusabb gondolat fér el bennük), mindamellett, hogy Byrne előadásmódja miatt ezek időnként nem úgy csapódnak le.

De ahelyett, hogy húznám-halasztanám a dolgot, jöjjön inkább egy kis ízelítő, s döntsétek el ti:

Psycho Killer:

Girlfriend is Better: