(Bret Easton Ellis - Nullánál is kevesebb
Marek Kanievska - Less than zero)
Lassan a végéhez közelítek és a hátam mögött tudhatom az összes Ellis regényt (lényegileg a regények már meg is vannak, csak a novellák hiányoznak). Valami most mégis történt velem, s kicsit megroppantam. A Nullánál kevesebb utolsó oldalait egy rövidke vonatúton fogyasztottam el, s utána 10 perces teljes ürességbe burkolózva néztem a semmit. Pedig itt nincsen vérben tocsogás, mindenfelé repülő végtagok, vagy ezek előfeltételének a mértani pontossággal történő ábrázolása. A probléma viszont éppen ez, hisz így nincs lehetőségem a felszínen ragadni, s kénytelen vagyok végre egyszer nem csak halvány megjegy- zésekben, hanem ténylegesen szembenézni az amerikai író világának legszörnyűbb oldalával.
Eddig tudatosan kerültem, hogy szót ejtsek a legnagyobb félelmemről, de most már nem kerülhetem el, hisz Clay rövidke története - melyet az ő szemszögében elénk tárt naplóbejegyzésszerű rövidke „fejezetek” rajzolnak ki - annyira nyíltan és húsbavágóan mutatja fel azt, hogy megkerülhetetlen. A történetről annyit, hogy egy nagyon szaggatott elbeszélése az előbb említett fiatal karácsonyi szünetének. Ezt az időt otthon L. A.-ben tölti, hol 4 hónap után ismét találkozik régi barátaival.
Ha az alkotáshoz annak formába öntésén keresztül akarunk közelíteni három dolog üt szemet rögtön. Először is a nagyon szaggatott történetvezetés (már ha beszélhetünk klasszikus értelemben vett cselekményről), a leírások szinte teljes hiánya, illetve a dőlt betűvel szedett visszaemlékezések, melyek csak még jobban széttördelik az eseményeket.
A tartalom oldaláról pedig csupán annyit mondhatunk, hogy a könnyednek induló high class-os buliról, bulira jó dolgunkban már azt sem tudjuk mit csináljuk kritikai él, hirtelen átcsap a legdurvább Báthory Erzsébet „legendába”. S az egész úgy tűnik, hogy az unatkozó tizenévesek világába ez könnyedén belefér. Persze az elején még csak lassú felvezetés a hulla a sikátorban, s annak szórakoztató ereje, de a lényeg, ahol azt hiszem megpattant bennem valami: a 12 éves kislány szexuális babaként való használata.
A válasz pedig adott, pont mint az előbb említett erdélyi nemesnél itt is: a mert megtehetem lesz. De ennyiben még nem merül ki ennek az X-generációnak a deka- dens természete, hisz itt nincsenek transz- cendens célok vagy érdekek. Itt csupán az unalom játszik szerepet. Unaloműzésből drogoznak, szeretkeznek, erőszakolnak, gyilkolnak. A videó játékok, a zene (megjegyezendő a műben oly sokat emlegetett Elvis Costello, kinek van egy Less than zero című száma) esetleg a filmek már csak érdektelen színfalak, melyek ott hevernek körülüttök, s a felszínes csevegések tárgyán kívül semmire sem alkalmasak.
Egy olyan világ ez, hol akárki észrevétlenül válhat hímringyóvá, s nem szánalom, hanem érdeklődés, kíváncsiság övezi a munkáját, melyet – igaz némi hányingerrel - végig akar és néz is az elbeszélőnk (bár nekünk vele együtt nem kell).
A regény egyébként zseniális, hisz szinte tökéletesen tárja fel ezt az univerzumot, s a benne lakozó lelkeket. S még némi magyarázattal is szolgál, hisz az események fő okaként talán tényleg megjelöli a producer, rendező, ingatlan befektető szülőktől való teljes elidegenedettséget, s így önmagukra maradva – Clay húgai alapján – túl hamar nőnek fel, s túl hamar van a kezük ügyében minden.
Ha van ki még nem olvasott volna Ellis-től semmit, először kezdjen ezzel, s csak utána merüljön lejjebb a különböző szubkul- túrákon keresztül bemutatott mélységekig, melyek végülis ennek a műnek az újraértelmezései, más-más mellékzöngék- kel, melyekről már korábban ejtettem szót. S nemcsak azért, mert mindezt a velejéig romlott, kiüresedett, elidegenedett világot 21 évesen alkotja meg, s robban be vele a köztudatba (azaz ez az első kiadott regénye). Hanem, mivel egy lebilincselő, magnetikus erejű alkotással állunk szemben, már ha valaki képes túltenni magát minimalista voltán. Jó olvasást. (A műből készült celloluid változat is és ahogy sikerült hozzájutnom ide kerül arról is pár sor, addig is imdb.)
Nos a film a könyv 1985-ös megjelenése után 2 évvel később érkezett, de közel sem volt olyan hatású és erejű, mint irodalmi 
párja. Minden ami annyira megfogó és markáns volt a műben semmivé foszlik a filmvásznon, s az egészet még Andrew McCarthy, Jami Gertz, Robert Downey Jr. nagyszerű játéka sem tudja megmenteni. A miért ebben az esetben egészen egyszerű, hisz a mozgókép a történetből kiemeli a prostituálttá váló Julien Wells-t, s őt, mint Clay és Blair legjobb barátját tárja elénk.
A filmben végéig követjük a hímringyó hanyatlását, s elérünk a tragikus véghez, majd a „Szenterdő” közbeszól, s becsempész valami boldog végszerűséget a szőnyeg alá. Önmagában persze lehet megállná a helyét, s egy kifejezetten jó drámája lenne egy felső tízezerbeli fiatalnak, illetve a mellette zuhanóknak, de feldolgozásként nem igazán értékelhető. Köszönöm, de inkább nem.
