(Michel Gondry - Human Nature)
Hertzog a Caspar Hauser-ben megpróbálja bemutatni, hogy hogyan válhat egy igazi úriember valakiből, aki a civilizációtól teljes mértékben elzárva nevelkedik. Kísérlete azóta a filmművészet történetének egy remek da- rabja lett. Rolf de Herr ugyanezt a témát sokkal groteszkebb közegből eredeztetve tálalja a Rossz csont Boby-ban. Ez az alkotás - ha nem is olyan ismert - nyugodtan odahelyezhető a német rendező műve mellé, hisz attól semmivel nem marad el, sőt még gyere- kes naivitását a szexualitással kapcsolatban is levetkőzi (a Caspar Hauser-ben semmi szó nem esik erről az aspektusról, míg Herr filmjében központi szerepet kap, ha nem is a legkönnyebben emészthető módon).
S ha nem is ilyen egyértelműen, de ellenpont kedvéért a tömegszórakoztatás erdejéből is hívhatunk egy vadat, hogy megmutassa magát. A Hellboy - még ha sokan vitatkoznának is ezzel - a maga profán módján (talán megbocsátható az egész kontextus miatt), lényegileg az arcunkba böfögi a roppant szimpla megoldást, hogy mitől is lesz ember az ember.
Charlie Kaufman, ahogy a címből kitaláható, szintén az ember mibenlétén töpreng el második forgatókönyvében, természetesen a saját stílusában. A rendezés ezúttal Michel Gondry vállalja magára, kivel majd később is dolgoznak együtt (de ne szaladjunk előre). A zene pedig a méltán elismert Graeme Revell-nek köszönhető, kinek megannyi film zenéjét köszönhetjük (talán kevesen tudják, hogy ő nem csupán ezzel, hanem más a mozitól független projecteken is dolgozik, mint például egy album, melyen az Amazonas különböző rovarainak hangjából áll össze a lemez).
A film kezdetén három karakterrel kezdünk el megismerkedni, kik valamilyen módon kötődnek a majmokhoz. A „félig ember, félig majom”, Lila Jute (Patricia Arquette), kivel egy kihallgató szobában találkozunk. Ő saját hormonjai miatt túl sok szőrt növeszt a testén, s ezért hasonlatossá válik egy emberszabásúhoz. Ennek következtében egy idő után elvonul a világtól, s a vadonban találja meg a helyét, könyveket kezd el írni, s hamar híres íróvá válik. Így egyensúlyozik a szabad természet és az emberiség kötött világa között, de a hormonjai újra beleszólnak életében, s társ után hajtják.
A „majom”, Puff (Rhys Ifans), kit egy meghallgatás keretei között ismerünk meg. Apja csimpánznak képzelte magát, de elfogták, s beállították a sorba. De ezzel szembesítették az emberiséggel, s annak bűnös voltával, így újszülött gyermekét elrabolva a vadonba menekült. Puff tehát az erdőben nevelkedett, s majomnak képzelte magát (vagy inkább képzelte volna, hisz a majmok nem használnak terminológiát). Ezzel megtestesül benne minden ösztöni, mely távol tartja az ember ideájától.
És az „ember”, Dr. Nathan Bronfman (Tim Robbins), ki feltehetőleg a menyország egy ebédlőre emlékeztető szobájában (melyet szülőlakásából kölcsönöztek az égiek), lövésnyommal a homlokán intézi hozzánk a szavait, melyben felfejlik gyermekkora, s elárulja, hogy mindig is utálta az emberszabásúakat. Szülei, kik örökbe fogadták, nevelik belé az emberi civilizáció „legmagasabb eszméit”, az etikettet és a tudományt.
Hármójuk kusza és egybefonódó történetében szép lassan körvonalazódik a természet és az ember összeférhetetlen viszonya. A történetet röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy Lila és Nathan, minden probléma ellenére egymásra találnak, s egy kirándulás alkalmával belebotlanak Puff-ba, kit „laboratóriumi” körülmények között próbálnak civilizálni (az egerek után nagy előrelépés ez a doktornak). Itt kapcsolódik be a történetbe Gabrielle (Miranda Otto) Nathan francia asszisztense, ki szerelmes munkaadójába. Néhány véletlen után (melyek közül pár talán nem is az) Puff találkozik a szexualitással, s ezzel témához is érünk, hisz ekkor felfogja, hogy ha ő is szeretne testi kapcsolatot, el kell kezdeni a játékukat (vagy legalább is a kiszemelt nő játékát).
A film központi témája ez, az emberiség nagy játéka, melyet a XX. századi tudomány, mint nyelvjátékot határoz meg. Hisz talán jelen pillanatban az ember legjobban az általa használt terminológiával határozható meg. Azaz egy lény mely képes volt racionalizálni maga körül a világot, s az egészet átültetni egy nyelvbe, mely akkor is rendelkezésére áll, ha világ nincsen körülötte. Ezek után az egész már ott van a fejében, nem csupán pillanatnyi empirikus tapasztalatai, vagy éppen vágyai és szükségletei alapján hozza meg a döntését.
A felvetés innentől kezdve természetesen hatalmas irodalommal rendelkezik, s igazából nem is szeretnék mélyebben belemenni. Inkább a filmen belül maradva felmutatni ennek kritikáját, melyet legfőképp természetesen Lila képvisel, hisz ő az ki ennek az egész hálónak a csapdájában vergődik, mint valami groteszk lény. Groteszk, mert nő létére szőrösebb, mint egy átlag férfi, s így nem illik bele a kialakított világképbe, s hormonjai hiába hajtják nem képes része lenni annak saját fajtája miatt. Közben pedig egy vad ember (ha úgy tetszik egy új Tarzan) némi tanulás után, nyugodtan beilleszkedhet, s minden esetleges bűne felett szemet hunyunk egy darabig, hisz ki róna fel neki akármit is története ismeretében.
A film ettől persze több apró jelenettel másra is rámutat. Ezek közül a kedvencem a Puff színpadias visszatérése a természetbe rengeteg kamerával, fényképezővel a háttérben. Egy pillanatra közben egy nappaliba találjuk magunkat, ahol a televízióban követi egy nő és egy férfi az eseményt, miközben az ablakuk alatt vonul a valóságban a „menet”. Gondolom, nem nagyon kell e mellé kommentárt fűznöm.
Ezzel nagyjából meg is van a film mozgatórugója, mely tehát a szexualitás vágyának kielégítése érdekében tett emberi lépésekben keresendő. Vagy legalább is egy kívülről érkezőnek mindenképpen ez. Persze lehetne a neveltetésre fogni, egyéb hormonokra, de mégis inkább a testi vágyak, a szerelem, melyek talán leginkább mozgatják (legalábbis a filmen belül) az emberi természetet és a világot. Ettől lehet, hogy Nietzsche fordul egyet a sírjában, de mindettől függetlenül egy roppant élvezetes és szórakoztató moziról van szó, melyet tényleg megérdemli azt a másfél órát.
