(Andrei Tarkovszkij egyetemi filmjei)
Ha csendben leülök és megpróbálom magam elé képzelni a legnagyobb német idealistákat, ahogy valahol időn és téren túl még mindig együtt próbálják meghaladni Kantot, az lényegileg semmit nem mond el Tarkovszkijról, de sokat elárul arról, hogy mi is zajlik egy „egyetem falai” között. Persze ennek a gondolatmenetnek a végigvezetéséhez egy olyan előfeltétellel élek, mely semmiképpen nem egyértelmű. Hisz ha akárki is rá tud mutatni arra, hogy a művészet akármelyik ága mióta szorul az egyetem falai közé az vagy járatosabb ebben a témában, mint én, vagy bolond (de leginkább mindkettő).
Igazat kell adnom azoknak az ellenvetéseknek, hogy ez valószínűleg egy történeti probléma lenne, hisz, ahogy korról-korra egymásra épül a fenomének megszámlálhatatlan sokasága, melyet jobb híján a művészet címkéje alá csoportosítunk, elkerülhetetlen, hogy erről krónikát vezessünk, s mint akármelyik tudományban így ez is krónikásokra szorul (mint ahogy az nyelvileg adott is). Ebből pedig hamar tudom lesz, s így tagolódik a már meglévő rendszerbe.
Beszélünk tehát irodalomtörténetről és -tudományról, filozófiatörténetről és -tudományról s természetesen ugyanezeket a szavakat a film után is aggathatjuk, illetve sorolhatnánk még egy jó darabig. Valami apróság viszont teljesen máshogy játszódik le az ilyen területeken. Méghozzá, mind a témát szolgáltató alapanyagok megszületése, mind annak feldolgozása s értelmezése. Vannak természetesen közös pontok, de alapvetően mind más alapul szolgáló cölöpöket igényel, melyek között aztán kifeszülhet egy háló, hogy azzá váljon ami.
De miről is beszélek? Arról, hogy míg egy vérbeli író magányos munkáját végzi, hogy azt valaki aztán magába és a könyvbe temetkezve elolvassa, s utána esetleg megbeszélje másokkal, addig egy film megteremtése és befogadása is társas cselekmény (már az esetek legnagyobb többségében). Tehát ha Hegel és Schelling együtt filozofálását párhuzamba állítom azzal, amit Tarkovszkij és társai műveltek az egyetemen, nem tévedhetek nagyot.
Ha ezzel az előfeltétellel futok neki annak a két korai filmnek - melyet az egyetemen társaival készített, s hozzáveszem, azt az eddig elhallgatott, háttérben bújó gondolatot (melyről már esett szó), hogy ez az a közeg, ahol minden feltétel valami új megteremtésére adott (történeti és tudományos szempontból is) a számukra - akkor talán könnyebben rábukkanok az ezekben megbúvó feltevésekre, mint ha önmagukban (átlagos filmként) vizsgálnám őket.
Tehát két alkotás kerül terítékre, melyek az „egyetem” falai közül kerültek ki, olyan szorgos kezek alól, kik vélhetően nagyjából azonos kultúrkörből jöttek és hasonló előképzettség állt a rendelkezésükre. Tehát miről is lehet szó ezekben? Egyfelől egy trendről, mely éppen uralta a világ filmiparát. Ez rögtön el is vezet minket a Gyilkosokhoz, melyet Marika Bejkuval és Alekszander Gordonnal készített együtt Tarkovszkij, melyben két fiatalember keresi áldozatát, de nem találják. Utóbbi kettő a Hemingway novella forgatókönyvvé gyúrásában is részt vett (mely, mint látni fogjuk eléggé jellemző az orosz rendezőre, mármint az irodalmi mű filmnyelvre alkalmazása).
A film a 40-es, 50-es éveket uraló noir stílus egyik alkotásának tekinthető. A világítással játszik (mely egészen jól sikerült első filmhez képest), ahogy azt a német expresszionista vonalból megtanulta, s rengeteg elhallgatással egy feszült negyed órát teremt a néző számára. Klasszikus kriminek mindettől függetlenül nehezen lehetne nevezni, hisz a bűn maga csak utalás szinten jelenik meg az alkotásban (bár ezt inkább írjuk az író számlájára), s elhelyett inkább e levegőben lógó gyilkosságnak a lélektanába tör be. Megmutatja mindkét oldalról, hogyan juthatunk el ennek megértéséhez és elfogadásához, s ezen keresztül rámutat egy kiüresedett kor erkölcsére és belenyugvásába. Az áthallások persze egyértelműek ezek alapján a hemingwayi és az orosz rendezők kontextusa között.
Másfelől, a fiatal rendezőknek egy tömegigényt is ki kell elégíteni, mely sokkal specifikusabb. Ha szabad ilyet mondanom a másik alkotás, azaz a Ma még nem hagyhatjuk el az állásainkat egy tökéletes kommunista propagandafilm, melyben minden kívánt erény felvonultatásra kerül. Az alapszituáció már sok mindent elmagyaráz ezek közül, hisz ha egy városban hatalmas mennyiségű robbanóanyagot találnak a II. világháborúból, s azt a helyszínen állomásozó katonáknak kell elszállítani és megsemmisíteni, akkor ebben már rengeteg minden kódolva van.
A film narratívjából kiolvashatjuk a néppel törődő politikusok eszméjét, a hős katonákét, kik saját életüket kockáztatva is helyrehozzák a dolgokat, illetve az engedelmes népét, ki csöndben a háttérbe vonulva vár türelemmel. Persze feltűnik még a nép egyszerű fia (ki igaz pont lövészként szolgált a világégés alatt) is, ki hősiesen megmenti egy katona életét. Ezzel nem, hogy csupán az egyszerű közönségnek mesélnek a rendezők, de a valószínűleg az akkori „cenzorok” igényeit is kielégítik.
Természetesen azért ennyivel nem elégednek meg, s jó néhány képpel, szimbólummal, utalással társadalomkritikát is gyakorolnak. Gondoljunk csak a korházban játszódó jelenetekre, hol a műtőasztalon pont a város megmentése miatt hal meg valaki (egyén-tömeg ellentét, bár furcsa, hogy itt pont az egyénnek nincs „arca”); vagy a reklámra, mely érdekes, bár azt hiszem ide nem illő gondolatokat ébreszthet, illetve a címből kiindulva a figyelmet arra is rá lehet terelni, hogy a háború mikor és hogyan ér véget (mely valószínűleg igen fontos kérdés volt a keleti blokk számára).
Ezzel a két filmmel, ha úgy tetszik azoknak az elvárásoknak, melyeket egy az egyetemen tanuló emberrel szemben állíthatunk, meg is felel Tarkovszkij. Igaz persze még nem teljesen kiforrott alkotásokról van szó, de mindenképpen ígéretes felütésről, melyben bizonyítja, hogy érti és uralja a mozgókép műfaját. Ha másként nem is, de legalább, mint filmtörténeti alkotások (egy később óriássá váló rendező első lépései) megállják a helyüket, s ha nem is Tarkovszkijhoz, de az őt körülvevő világ igényeihez mindenképpen közelebb vezetnek.
