(David Lynch - Lost Highway)

A szabad jazz legjobb tudomásom szerint nem dolgozik igazi kottákkal, csupán harmónia képleteket ad meg a játékosnak, melyben egy fő téma nagyjábóli menete található meg. Ettől elkalandozva, de a hozzá mindig visszatérve építi így fel a zenész az abban a pillanatban megszülető alkotást. Talán Lynch Útvesztőit is egy ilyen fő motívum, s a belőlük fakadó szabad asszociációk összességeként lehetne leírni. A példa természetesen nem meglepő, hisz ott hever a celluloidon, s hatalmas szeletet szakít ki magának belőle (köszönjük ezt meg Antonio Carlos Jobim-nak)

A fő motívum a jazz zenész, Fred Madison (Bill Pullman) kiüresedett házassága, hétköznapi élete, melyben a frusztrációk, a rettegés az úr, s a pillanatokra kiszakító zene nem elég. Vagy hogy másképp fogalmazzak, a téma nem elég izgalmas, meg kell csavarni, újra kell értelmezni, hogy színt és igazi életet kapjon. A film noir pedig tökéletes megoldás, hisz az erről való fantáziálás (hogy megmentsük feleségünket) kiszakít, s a valóságot pont úgy írja felül, ahogy azt hősünk szeretné. Majd a kerék fordul egyet, s a megváltás esélytelen, a visszatérés kötelező. Nézzük azért kicsit részletesebben végig.

Fred és felesége Renee Madison (Patricia Arquette) nyugodtan élik életüket, melyet úgy tűnik éppen vakvágányon fut. A férj zseniális zenész, impulzív természettel, míg az asszony inkább csak gyönyörű (nagy hála Lynchnek, hogy levetkőztette). A cselekmény egy egyszerű üzenettel kezdődik, mely szerint Dick Laurent halott. A mondatot nem csak mi nem értjük, de célpontja sem. Ezután jönnek a furcsa videokazetták, melyek betörésről árulkodnak, de valahogy elsiklanak az egész felett, míg az utolsó egy gyilkosságot dokumentál (a férj megöli a feleséget).

A börtönben aztán minden végleg a feje tetejére áll, hisz a bezárt Fred helyett egyik este Pete Dayton (Baltazar Ghetty) ül már a cellában. Pete egyszerű autószerelő, kinek egyértelműen felborult az élete, valami misztikum szállta meg azt. Hogy ennyi ne legyen elég, még beleszeret (mely szerelem be is teljesül) a helyi maffiafőnök nőjébe (szintén Arquette), s miatta egyre mélyebbre merül az alvilág kusza ingoványában.

De ne feledkezzünk meg a furcsa idegenről (Robert Blake), ki mintha az ördög képében ajánlatokat tenne „hőseinknek”. Az igen rémisztő férfi viszont ördög létére túlságosan kedvesnek tűnik (már ha lehet vele együtt ilyen szót említeni), inkább vezetőnek, sámánnak mondhatnánk, ki álomszerű látomásain keresztül kalauzolja Fredet (vagy valaki mást, ki még egy szinten kijjebb - a film kontextusán kívül, de nem a néző - van).

A végére pedig nem marad más csupán a visszatérés (teljes keretes szerkezet), s a „fantázia elhajtása” a messzibe. Az őrületnek, a látomásnak úgymond vége, s kocsiba ülve eltávozik, hogy ne váltsa meg Fredet és házasságát. Természetesen így az egészet nem is olyan nehéz a kezdetekben felvázolt jazz képlet filmes képének látni, s talán Nietzsche örök visszatérése sem áll olyan messze tőle.

Persze szokás szerint, mint minden Lynch film kapcsán, itt is kénytelen vagyok megemlíteni, hogy nézni és csupán élvezni megértés helyett sokkal jobb és tarthatóbb pozíció. (A blöff lehetőségének felvetését felejtsük el.) Persze nem feltétlen, hisz a film közben annyi gondolat támad, hogy nehéz nekik gátat szabni, s akkor ennyit miért is ne engedhetnék meg magamnak.