(Richard Fleischer - Soylent Green)

Képzeljünk el egy világot, melyben a Föld már nem alkalmas az emberiség populációjának eltartására. Az emberek tömegei kényszerülnek jobb esetben autóban, rosszabb esetben lépcsőkön lakni. A házakat felfegyverzett őrök védik, hisz semmi sincsen biztonságban. Élelmiszerként, már csak különböző színű szójákat árulnak, s azok sem elegendőek. Azaz a megtelt tábla már régen kint van.

Persze közben egy kiváltságos réteg éli életét marhahússal, igazi whiskyvel, akkor szappannal, mely bizonyos viszonyítási rendszerben nagyobb, mint egy elefánt és persze olyan lakásokban, melyekhez egy bútornak nevezett nő is tartozik (Shirl - Leigh Taylor-Young). Persze ők sem szuperhősök, egy fémcsővel kiválóan péppé lehet verni a fejüket.

Nagyjából ebbe a világba és ebbe a szituációba léphetünk be Richard Fleischer Harry Harrison regényéből forgatott filmjében. A főszerepben a mindig zseniális Charlton Heston, ki egy nyomozó Thorn bőrébe bújva próbálja meg a fentebb megjelenő gyilkosságot felgöngyölíteni, mely során persze jóval magasabb körökbe és nagyobb kérdések válasza felé mutató dolgokra bukkan. Hisz társával Sollal (Edward G Robinson), ki egyébként az élő könyv, a múlt egy apró darabja, mely még megfér ebben a világban, olyan titok nyomára bukkannak, mely alapjaiban rengetné meg az egész világot.

Minden további információ elcsepegtetése nélkül vegyük sorra e antiutópiát, hisz minden kétséget kizáróan van mit értekezni róla. Ugye rögtön elmondható, hogy az alapvető probléma aktuális, hisz az emberiség számának növekedése, többekben aggodalmat gerjeszt talán nem is alaptalanul. A vízió megvalósulása nem elképzelhetetlen (még ha a humanitáriusabb érzületű nézőkben valamivel barátságosabb kép is jelenik meg ennél az eshetőségnél).

A társadalom felvázolása, azaz a rétegek közti egyre nagyobb térnek elképzelése sem okozhat senkinek nagy problémát, hisz ahogy ma, már talán kissé közhelyesen is, mondani szokás, a világ tőkéjének 90%, az emberiség 5%-nak a birtokában van. Politikailag is tartható ez az álláspont, hisz a tömegeknek ma már nem feltétlen van hatalmi tényezője napjaink „letisztult” világában (még az erőszak sem igazán fegyver ilyen területen).

Sol karaktere, mint az egyetlen kultúrában járatos szereplő, is aktuális problémákat fogalmaz meg, hisz ha egy újabb közhellyel élek, mely szerint az emberek egyre kevesebbet olvasnak, egyre sekélyesebbek, nem tévedhetek nagyot. A látomásnak talán ez a legfájóbb pontja, nem is a film felénél már kitalálható csattanó, hisz lehet sok mindent az emberiség erényeként felsorolni, de talán a legfontosabb a művészet, mely minden bizonnyal csak a mi produktumunk.

Kicsit talán vissza lépve a film keretei közzé, elmondható egy technikailag (már a kor lehetőségei szerint), filmnyelvileg egy rendben lévő alkotásról van szó. A képi világa elragadó, s mondhatni elég erős is (gondoljunk csupán a záró jelenet véres kezére). A színészekkel szemben kifogást nem igazán lehet említeni, hisz minden fontosabb szereplő megformálása „sikeres”. Persze Heston még így is külön említést érdemel, de egy ilyen színész óriástól nem is várhatnánk mást.

Összességében egy kiváló film. Minden elem a helyén. Egyedül talán annyi róható fel neki, hogy a csattanó túlontúl nyilvánvaló, bár ez lehet már csupán az évek, s valami halovány emlék miatt lehetséges.