(Edgar Allen Poe - Az ellopott levél)

Edgar Allen Poe Ellopott levél című írását sokan, sokféleképpen felhasználták, értelmezték születése óta, de valahogy a tajtékpipa és a meditáció motívumáról mindenki megfeledkezett (vagy persze csak én nem vagyok elég olvasott a témában). Persze nem szemrehányásképpen, de mégis hiányérzetként tekintek erre, bár mentségéül szolgáljon mindenkinek, hogy a rövidke novella ezen kívül is tartogat éppen elég talányt és rejtélyt az olvasók, elemzők számára.

Röviden összefoglalva, egy Sherlock Holmes történetről van szó, mely Poe Dupin trilógiájának záró darabja. A történet roppant egyszerű, hisz elmondható annyival, hogy Dupint felkeresi barátjánál egy prefektus, ki egy levél eltűnését (melyet a királyné birtokából egy miniszter tulajdonított el, ahogy már azt az expozícióban megtudjuk) tárja fel a nyomozó zseni előtt.

Dupint, miután részletes képet kapunk az eddigi nyomozás alakulásáról, egy hónapra magára hagyjuk, s ezután, mint a hős ki megoldotta az esetet jelenik meg újra szemeink előtt. A novella végére látszólag, mint omnipotens detektív távozik a könyvespolcra. Látszólag, hisz egyfelől a végtelenül emberi oldala is kihangsúlyozódik (mely alapján tűnhet úgy, mintha Poe egyik kezével felmagasztalná, másikkal pedig elrabolná ugyanazt hősünktől), másrészt omnipotencája utólagosnak tűnik a figyelmes olvasó számára.

Ugyanis szemben Sir Arthur Conan Doyle karakterével Dupin ebben az esetben az ügy megoldását csak utólag magyarázza, s magával a folyamattal nem kerülünk tisztában, így az önreflexív (legfőképpen módszerére) mozzanat nem jelenik meg a műben. Ezek szerint tűnhet úgy a befogadónak, hogy Poe csupán eljátszatja figurájával a mindentudó nyomolvasó szerepét, mely a felszínen (a figyelmetlen ember számára) felmentheti személyes (már-már kicsinyesnek, amatőrnek tűnő) intrikája alól.

Hisz ha tényleg az ügyön felül álló, már-már isteni tekintettel bíró lényként akarná az író feltüntetni őt, valószínűleg nem lenne szükség a második látogatásra, s így nem lenne szükség Dupin tényleges bevonására az esetben. De ezzel szemben a saját kezűleg végrehajtott tett lealacsonyítja és megsemmisíti az előbb felvázolt képet.

Ehhez tartozik még a tajtékpipa és a meditáció említet motívuma, mely talán az egész trilógia értelmezését felboríthatja, hisz ahogy a Morgue utcai gyilkosságról elmélkedik az elején rögtön szorosabbra fűződik a kapcsolat a novellák között. Ha pedig a meditációt és az egyéb „élvezetet” összekötjük a későbbi logikával (főként a két karakterisztikával a matematikussal és a kötővel) akkor érdekes következtetésre juthatunk.

Tűnhet ebből a nézőpontból úgy, mintha Dupin csupán elmerülve saját tudatalattijában életre hívja a benne szunnyadó formákat (matematikus, költő), s így a „bűnös” (bár morális kategóriák felállítása lényegileg lehetetlen a művel kapcsolatban) fejébe helyezkedve oldja meg az ügyet, ezzel az egész módszert spirituális vagy éppen pszichológiai síkra terelve. Ebben az értelmezésben a mű végi monológ csupán üres szócséplés mellyel saját magát igazolja (szerepét játssza), mi közben mélyre meritkezik a sznobitás tengerében (gondolok itt pl. néhány nagyság indokolatlan emlegetésére).

Mint megannyi más Poe novellát ezt is csak ajánlani tudom olvasásra, hisz mind stílusában, mind témájában lenyűgözők. Meg persze ne feledjük, hogy Poe ki részegen egy tócsába fulladt, oly nagy műveltséggel bírt az antik szerzők tekintetében, hogy művei olyan utakra terelhetik rá az értő befogadót, mely mindenképpen üdvös lehet az elme számára.