(Anne Rice - Interview with the Vampire
Neil Jordan - Interview with the Vampire)
A comment:com-ról értesültem Stan Winston haláláról (RIP), kinek köszönhetően időnként lenyűgöző látvány - mely teljesen hitelessé tett akár egy robotot, akár egy vámpírt - tárult elénk a vászonról (vagy képernyőről). Az ő emlékére szeretném felidézni most Anne Rice teremtményeinek első krónikáját, s az abból készült filmet. Előre vetném, hogy mindkét alkotás a szívem csücske, s ezért lehet kicsit túlzásba is fogom vinni a dicséretet, de kérlek bocsássatok meg nekem ezért.
A regény és a film cselekménye lényegileg egy kalap alá vehető (a legvégét leszámítva). Egy riportanyagot olvashatunk végig melyet Daniel Malloy (Christian Slater) egy fiatal „újságíró” Louis de Pointe du Lac-val (Brad Pitt), a vámpírral készít. A könyv lapjain és a film képkockáin tehát egy mitikus lény 200 éves élettörténetét követhetjük onnan, „ahonnan kezd izgalmassá válni, amikor befogadta az éjszaka”. Ez az élet pedig tele van szerelemmel, árulással, szenvedéssel, magánnyal, vérrel (természetesen) és egy központi kérdéssel, mely a faj eredetére irányul. A mesélőn kívül még két legendássá vált szereplője van a történetnek, méghozzá Louis „atyja”: Lestat (Tom Cruise), és közös „gyermekük”: Claudia (Kirsten Dunst).
A mű különlegessége főként Luis-ban van. Ő lesz talán a világirodalom (és egyben a vámpír mítoszok) első érző vámpírja, ki elvesztett emberségét keresi az évszázadok alatt. Anne Rice ezzel a karakterrel egy teljesen új fejezetet nyitott a természetfeletti enciklopédiák bejegyzései között. Hisz előtte kiben merült volna fel a kép, melyben egy „élőhalott” moralizál (nem akar ölni, szentségnek tekinti az emberi életet).
Természetesen a másik két figura is nagyban hozzájárult a mű kultikussá válásához, hisz Claudia a gyermek testbe zárt nő, sem egy szokványos alakja a sötétség gyermekeinek. Lestat pedig talán az összes vérszívó közül a legjobban eltalált „igazi” gonosz. Természetesen a mű nem merül ki ebben a három zseniális jellemben, hisz még legalább egyet, Armand-ot (Antonio Banderas) megteremt, ki szintén új aspektusokat nyit fel az öröklét témakörével kapcsolatban.
Armand lesz, ki korokon átívelő életét csak újabb és újabb gyermekeivel, társaival tudja egyben tartani, hisz alkalmazkodnia kell. E mellett az ő és Luis kibontakozó kapcsolata, mint egy transzcendentális homoszexuális szerelem jelenik meg az interjúban. Ehhez hozzákötve még Claudia és Luis korábbi, szintén csak felsőbb síkokon beteljesülő szerelmét, akár az esztétikai szép témájára is terelhetnénk egy olvasatot. Melyet már magukból a karakterek vámpírrá válás utáni megváltozott külsejéből is eredeztethetnék, hisz az átok mellett, természetfeletti szépségben is részesülnek.
De a zseniálisan megalkotott és megfestett szereplőkön túl is van valami (vagy éppen belőlük következően). Hisz kifogástalan leírásokat kaphatunk a korszakok (főként New Orleans kapcsán) változásáról, s ezzel az Új Világ benépesüléséről. Illetve kitűnő Európa kritikaként értelmezhető a párizsi szín melyben, mint dekadens és a morálra már nem is emlékező világ jelenik meg, mi elterül a vámpír oldalán.
A film pedig méltó párja ennek az alkotásnak, mondhatni Neil Jordan (The Crying Game – 1992, Breakfast on Pluto – 2005) tökéletes munkát végzett. A celluloid szalagon zseniális színészek kiváló alakításában elevenednek meg a szereplők – külön kiemelendő Stan Winston munkája, ki a vámpírok maszkjaiért volt felelős, több, mint hitelesek -, s 
varázsolják el így a nézőt. A korábban említett többlet tartalmak is kitűnően vizualizálódnak, bár esetleg itt a kissé talán túl is hangsúlyozott Claudia és Luis közötti kapcsolat furcsán hathat.
