(Joel Coen - The Big Lebowski)
Vannak filmek, melyek már csak a felvonultatott karakterekkel is megállják a helyüket, s nincs szükségük egy túlságosan is komolyan vett történethez, hogy a képernyő elé szegezzék a nézőt. A Coen testvérek Lebowski-ja is majdnem ilyen, bár itt maga a történet is zseniálisan áll össze. Persze nehezen lehetne ezt így elkülöníteni, hisz az események nagyrészt a karakterekből következnek, s mondhatni azok mozgatják azt.
Adott egy Jeff Lebowski (Jeff Bridges), alias Töki, kinek senki nem szólt, hogy a 60-as évek végül nem hozták meg a kívánt változásokat, s a „csövesek” ideje lejárt. Ettől függetlenül ő éli felhőtlen életét a joint-jaival, a fehér orosz koktéljaival és a „tekével”. Nincs is ezzel semmi baj, hisz két barátjával Walter Sobchak-val (John Goodman), az agressziórohamokban kitörő vietnámi veteránnal, és Theodore Donald 'Donny' Kerabatsos (Steve Buscemi), a kicsit ügyefogyott és ostoba, de szeretni való tekéssel békében éli mindennapjait. Egészen addig, míg egy félreértés miatt két férfi betör a lakásába és rávizel a szőnyegére.
A film két nagy erénye, mint ahogy már a felvezetésből is sejteni lehet, a szereplők, illetve a csavaros történet. Coen-éktől azért talán egyik sem túl meglepő, hisz végignézve a filmográfiájukat csupa remek alkotást tudunk sorra venni, melyeket szinte kivétel nélkül a hihetetlenül jól eltalált karakterek és lebilincselő cselekmények jellemeznek (erről részletesebben a pécsi alakulat mostanában elindult Coen-éket bemutató sorozatában, bár igaz, hogy jelen pillanatban még csak egy résznél tartanak, de nem hiszem, hogy sokáig marad ez így).
Természetesen az eddig bemutatottakon kívül még nem kevés érdekes figura tűnik fel a filmben. Elég csak a John Turturro által megformált pederaszta Jesus Quintana-ra gondolni, vagy a másik apró mellékszereplő a seggnyaló Brandt (Philip Seymour Hoffman) alig-alig felvillanó egyéniségére, esetleg a nihilista bandára (közöttük Flea a RHCP-ből), de persze akár „Nyuszit” (Tara Reid) is említhetném, s nem utolsó sorban a Nagy Lebowski lánya Maude (Julianne Moore), a művész, s az igazi agytröszt. Őket sorba véve, s lényegileg körülöttük a történet már ki is rajzolja magát. Melynek hátteréül ott van a város, melyben angyalok laknak.
Ilyen értelemben ez a mozi nem más, mint a véletlenek játéka, melyek egymás mellé terelik ezeket az embereket, s a sors (vagy Coen-ék) szotyizva figyeli, hogy mi sül ki a dologból. Persze a filmet átjárja a különös idegen szavain keresztül beleoltott magyarázat is. Ki mintha a rendező helyett elárulná, hogy csak szórakoztatni akar ez a történet, nevettetni, sírásra bírni, illetve megnyugvást kínálni, hogy igen is élnek még a Tökihez hasonló emberek a Földön.
De persze mélyebben is figyelhetjük a mozit, s megláthatjuk a felsejlő kritikai éleket, művészetről, társadalomról, rajongásról, Los Angeles-ről, vagy sorolhatnám még egy darabig, de azt hiszem, hogy ebben az esetben ez tévút lenne. Mindannak ellenére, hogy ezek egyértelműen kirajzolódnak a celluloid szalagon, nem kell őket túl komolyan venni, vagy legalábbis csak annyira, amennyire Töki komolyan veszi magát (melyre álmai csak még jobban rájátszanak, s rövid közjátékokként összefoglalnak, előreutalnak a történetben – ez persze szintén nyithatna egy releváns dialógust a filmmel kapcsolatban, de itt is az előző ellenérvet érzem erősebbnek).
Ezek után persze nehezen tudnék mást mondani, minthogy ez a film visszatalál roppant igényes módon a mozi eredeti feladatához: a szórakoztatáshoz. Melyet azért jól láthatóan megfűszerez némi többlettel, de nem veti el a sulykot, s nem akar szűk két óra alatt megváltani semmit. Így teljes nyugalommal tudom ajánlani egy szombat esti lazításhoz.
