(Luis Buñuel - Las Hurdes)
A filmek területén jártas embereknek talán nem újdonság, ha azzal kezdek egy bejegyzést, hogy a zene gyakran minden. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a mozgókép mögé rejtőző, már-már a háttérben, a lényegtelenségben megbúvó soundtrack-ről. Hosszan lehetne emlegetni azért a sort, hisz nem egy olyan alkotás van, melyben a zene épp annyira a köztudat „kézről kézre” adott kincse lett, mint maga a mozi. Ugye említhetjük így a Csillagok háborúját, mely alatt a dallamok, ha észrevehetetlenül is, de mindig ott vannak. Beszélhetünk a Volt egyszer egy vadnyugatról, mely szintén rendelkezik egy közismert dallammal. Vagy az éppen az előző bejegyzésben említett Strauss darabról.
A sor természetesen nagyon hosszú, s nem is egy átfogó tanulmányra szántam rá magam, csupán példázni szeretném egy, talán nem is annyira közismert alkotáson keresztül, hogy a zene mit mutathat meg egy filmmel kapcsolatban. Buñuel egyetlen dokumentumfilmjéről van szó, bár a dokumentum jelző talán félrevezető lehet az alkotással kapcsolatban. A celluloid szalagnak hála valami olyasmi marad az utókor számára 1933-ból, mely nem mindennapi. Ha úgy tetszik a szürrealizmus céljának egyik legtökéletesebb megvalósulásáról van szó, mellyel összeakadhat az ember.
A cselekmény ugye egyszerű. A rendező egy olyan világba kalauzolja el a nézőt az ó-hazában, mely annyira hihetetlen, hogy talán tényleg nem az, aminek látszik. Kenyér és mindenféle remény nélkül tengetik itt az emberek az életüket a halál árnyékában. Árvák és sanyarú sorsok között vándorolunk előre, s úgy tűnik semmi fénysugár nem vár minket az út végén, csupán a kietlen, sötét pusztaság.
A Las Hurdanos vidékről elsőre talán senki nem mondaná, hogy egy barátságos hely. A narrátor ugyanis olyan mélységekig vezeti el a figyelmetlen befogadót, melyből a visszatérés szinte lehetetlen. A szemek felnyitásához az első lépés talán a zene lenne. Talán nem feltétlenül Brahms 4. szimfóniája lenne a legtökéletesebb aláfestés egy ilyen alkotáshoz. Úgy tűnik számomra, hogy ez a kompozíció túlzottan is tele van tettvággyal, élettel, reménnyel és vidámsággal. Semmiképpen nem tudok rá úgy gondolni, mint egy tragikus hangulatú zenére.
Ez lenne talán az első mozzanat, hisz a mindig oly pontos és figyelmes Buñuel nem követne el egy ilyen hibát, s tenné tönkre vele az egész felépítményt. Hisz ha jól megfigyeljük a művet, egy racionálisan felépített alkotásról van szó. Akkor úgy tűnik, hogy valami hibádzik, s a tudatalattiból feltörő kétely a dallamokon keresztül egyre gyorsabb és szkeptikusabb tánclépésekhez vezetnek.
Feltehetjük a kérdést, hogy ha a rendező visszautasít egy nagyszabású dokumentumfilm projektet, akkor miért megy el egy ilyen helyre, s forgat le egy ennyire alacsony költségvetésű alkotást. Valamire rá akar mutatni, valahogyan fel akarja vágni a szemet, hogy lássuk magunkat.
Másodjára megnézve a filmet e tánclépések mentén, egy teljesen új történetté formálódik. Feltűnik, hogy a narrátor nem ugyanazokat a képeket, vagy legalábbis erősen manipulált képeket kommentál meggyőző hanglejtésével. Említhető itt a kislány kinek fogsora tökéletesen ép, a szavak viszont mást mondanak. A kecske amely egy vágás után a mélybe zuhan (nem hiszem, hogy egy kameránál többet használtak volna) is megkérdőjelezhetővé válik, hisz nem felsőbb akarat, csupán Buñuel sújtott le rá feltehetőleg. S így tovább, tovább egészen addig a kérdésig, hogy mégis miért élnek emberek ilyen körülmények között?
A válasz természetesen egyszerű: valószínűleg nem élnek, de ha azt mondják gondolkodás nélkül rábólintunk (persze tisztelet a kivételnek, én töredelmesen bevallom először megettem, minden kétségemet melyet a szemem diktált, elnyomott a fülem). S persze habitus függő, de a felismeréshez a zene vezetett el, onnan pedig már egyszerű volt.
(A filmzenéknek sajátságos helye van a világban a mozgóképek történetében, az alkotások elemzésében. Ez a példa csupán egy kicsiny szeletét mutatta be ennek a műfajnak, s lehetőségeiknek. Terveim szerint a továbbiakban más arcokat is megpróbálok bemutatni különböző alkotásokon keresztül, hogy ezzel is minél szélesebb területét fedjem le a filmművészetnek.)
