(Michel Gondry - Eternal Sunshine of the Spotless Mind)

Michel Gondry egyszer már bebizonyította, hogy Kaufman alapanyagaiból fantasztikus mozgóképet tud összehozni. Másodszor pedig mindent felül- szárnyalva valami olyasmit tett le az asztalra, mely végre meghozta Kaufman-nak az elismerést (már ha az még az Oscar). Nem szeretném elvetni a sulykot, de mondhatom, hogy talán nem egy produkcióban szereplő élete legjobbját tette hozzá az alkotáshoz.

Hogy kicsit bővebben kifejtsem ezt, még mielőtt rátérnénk a filmre konkrétan, nem hiszem, hogy valaki is ezek után Jim Carrey-től elvitatná a színész jelzőt, illetve Kate Winslet (bár a Románc és Cigarettát sajnos még mindig nem láttam) és Kirsten Dunst is karrierje eddigi legjobbját hozta. Gondry több kiemelkedő alkotása közül személy szerint ezt tartom a legjobbnak, s igaz ez csak személyes vélemény, de azért talán megengedhetem magamnak, hogy őt is ebbe a kategóriába soroljam.

Jim Carrey-hez még annyit azért mindenképpen hozzátennék, még mielőtt valaki a fejemre olvassa Forman-nal közös munkáját, hogy az egy sokkal testhezállóbb szerep volt, illetve a 23-as számban sem adja azt a lenyűgöző alakítást, amit itt. De még mielőtt túlságosan belefeledkeznék a körítésbe térjünk rá a filmre.

Joel Barish munkába indul, de az állomáson gondol egyet és a tengerpartra veszi az irányt, honnan haza felé megismerkedik Clementine Kruczynski-vel, mellesleg nem ismeri Foxi Maxi örökzöldjét. Majd egy vágás után a zokogó Joel fogad minket. Szakítottak. Ezután pedig egy sci-fi alkotásba lépünk át, hisz hősünk úgy dönt, hogy kitörli volt szerelme emlékét (természetesen bosszúból, hisz Clementine is ezt tette).

A törlés alatt ismerjük meg az igazi történetet, illetve egy másik szál is útjára indul. A spoiler mentesség érdekében legyen elég annyi, vagy tegyük még inkább hozzá, hogy a két történet lényegileg ugyan az, ugyan azzal a mondanivalóval.

Tehát miről is van szó. Azt hiszem, hogy a sorsról. Arról, hogy történjen bármi is az „igaz” szerelem minden körülmények között megmarad. Vannak dolgok melyeket nem mi irányítunk, s még ha meg is akarnánk tőlük szabadulni újra ránk találnak.

Vagy az emlékekről, melyek meghatározzák, hogy kik vagyunk, s nélkülük semmit nem érünk. De minden hibát (akármekkora is) jóvá lehet tenni, s ha tudod, hogy valami nem működött a múltban, az még a jövőben lehet, hogy megéri.

De mivel ezek csupán megfejthetetlen rébuszok a filmet nem ismerőknek inkább hagyjuk. Beszéljünk inkább még egy kicsit arról, hogy Jim Carrey milyen felejthetetlenül ad elő egy karaktert ki igazi változásokon megy át, s hogyan tudja az emberi érzelmek nagyon széles skáláját is hitelesen visszaadni. Ezzel az alkotással azt hiszem ő végleg levetette magáról a komikus szerepét, bár ki tudja mit hoz még a jövő (hisz Adam Sandler is sok érdektelen dolgot csinált a Punch-Drunk Love után).

Kirsten Dunst-tal kapcsolatban (bár csak mellékszerep), annyit el lehet mondani, hogy ilyen remekül rá szabott és eljátszott karaktert még nem láttam az ő közvetítésében. Nem voltam a hölgynek egy nagy rajongója, de itt meggyőzött, s ezek után már kicsit kevesebb félsszel kezdtem el az ő nevével fémjelzett darabokat nézegetni.

De úgy érzem fölösleges ez a rengeteg szócséplés ebben az esetben. Nem kell túl sokat magyarázni az alkotással kapcsolatban csupán meg kell nézni, szinte kötelező jelleggel.