(Hajime Yatate – Cowboy Bebop)

Mielőtt hozzákezdenénk, egy kis műfajelméleti felvetéssel kell megbirkóznunk. Ha a tudományos fantasztikum irodalmát alaposan nagyító alá véve összevetjük a western alapvető stílusjegyeivel, valószínűleg több hasonlóságot találunk, mint ahogy ez elsőre látszik. Próbáljuk meg emlékezetünkbe idézni a klasszikus Enterprise James T. Kirk kapitányának szavait, hogy mi is az elsődleges feladatuk (…utunk az ismeretlenbe, hogy új világokat fedezzünk fel…). Ezek után gondoljunk az új világon nyugat felé tartó szekérkaravánokra, melyek lényegileg ugyan úgy hatoltak be az ismeretlenbe, s próbálták megismerni azt, mint a sci-fi modern cowboy-ai.

A cím így egyik felére nagyjából választ kínáltam, de egy gondolat erejéig időzzünk el a Bebop-nál is (nem csak azért mert az egyik kedvenc zenei műfajom, hanem mert egyébként is megérdemel egy szót). Ugye a jazz talán leginkább improvizációkra épülő stílusa, mely főleg a második világháború környékén hódított az Államokban és Európában. Persze ez csupán azért lényeges, mert erőteljesen utal a sorozat szereplőinek jellemére, illetve az egész sorozat hangulatára. Másrészt a részek, illetve az egész nagyon erős kapcsolatban áll a zenével (mely nem csak a részek címében nyilvánul meg, hanem a karakterek szavai is arra utalnak főként a következő rész előzetesében, hogy nem képek, történetek zajlanak a szemünk előtt, hanem felénekelt dallamok, de erre majd még később visszatérünk).

Kezdjük talán ott, hogy a közeli jövőben járunk, s az emberiség elindult a világűrbe újabb hódító útjára, de E. T. Nyomára még így sem akadt. A Földön a felszínen egy baleset miatt életveszélyes tartózkodni, így a folyamatos meteorzáporok miatt, a felszín alá kényszerültek az itt maradtak. De a Naprendszer többi kolonizált bolygóján él és virul az emberi faj. Talán a vadnyugat reneszánsza kissé erőteljesebb, mint azt várnánk, de inkább humorosan, mint véresen komolyan véve (gondolok itt mondjuk a Big Shoot c. fejvadász műsorra, vagy Spike vetélytársára az épületrobbantós részben).

Főszereplőink fejvadászok, kik vérdíjért cserébe akárkit elkapnak és leszállítanak a megrendelőnek. A Cowboy Bebop-on járják a Naprendszer abszolút nulla fokát, hogy bolygóról-bolygóra, napról-napra legyen mi az asztalon, s valami döcögtesse előre vén űrhajójukat. Az epizódok nagyjából e szerint is épülnek fel, egy vaskos fejpénz reményében megpróbálnak elkapni valakit, mely vagy sikerrel jár, de az esetek többségében inkább nem. Illetve ha nem, akkor a múlt sötét mélységéből felbukkanó dallamokkal kell megküzdeniük hőseinknek, melyek kerek egésszé teszik a sorozatot, s egy vezérfonalat szolgáltatnak neki.

A legegyszerűbb, ha ezek után a négy főszereplő kerül terítékre, s rajtuk keresztül bepillantást nyerve a sorozat mélyebb rétegeibe talán akárki képes lesz túltenni magát azon, hogy egy rajzfilmről van szó. Hisz e animációs alkotás a személyes drámák és sorsok olyan hálóját vázolja fel, mely nem egy komoly alkotásnak is becsületére válna, s ezt ráadásul olyan könnyedén keveri humorral, hogy mégsem válik nyomasztóvá az egész hangulata.

Spike Spigel (Steve Blum - angol hang, Kôichi Yamadera - japán hang) talán a főszereplők közül az első számú, valamikor a Vörös sárkány nevű szindikátus tagja, de egy nő miatt, ki nagyon úgy tűnik, hogy a végzete lesz, megpróbálta otthagyni azt, de ezért elvesztette szerelmét. Ezután találkozott Jet Black-kel, kivel közös vállalkozásba kezdett, s így elindult fejvadász karrierje.

Spike ki nem állhatja a nagy szájú nőket, a gyerekeket és az állatokat, de mindennél job- ban szereti a paprikás marhát. Hihetetlen módon bánik a pisztollyal, járatos a harcmű- vészetekben és félelmetesen hasonlít Keanu Reeves-re. A cigaretta szinte ki nem esik a szájából, s az égvilágon semmi sem izgatja.

Jet Black (Beau Billingslea - angol hang, Unshô Ishizuka - japán hang) az egykori rendőr, ki egy akcióban (a szindikátus egyik bérgyilkosát akarta elfog- ni) elvesztette egyik kezét, a Bebop kapitánya. Az ő múlt- jában is ott az elvesztett szere- lem, az árulás.

Ránézésre egy kőszívű hatal- mas meláknak tűnik, kit persze hamar megkedvelünk bonszájaival együtt. Ha meg lehet egyáltalán határozni ő a csapat összetartó ereje, ő a szakács, ő a „főnök”, ki jobb belátásra próbálja téríteni a többieket.

Fay Valentine, ki nevét Miles Davis dala után kapta, hisz múltja homályba veszett, csupán annyira emlékszik, hogy hibernációból ébred- ve egy olyan kórházi számla várta, melyet soha nem fizethet ki. S ráadásul egy férfi, ki magát ügyvédnek vallotta, s úgy tűnt segí- teni akar, ezt tovább szaporította.

Fay megrögzött szerencsejátékos, de szeren- cséje az nem sok. Lenge ruháiban, s kiállha- tatlan stílusával  talán egy klasszikus film noir alkotásban is megállná a helyét, mint a főhős új szeretője. Persze titkokkal övezett élete és egész karaktere olyan szeretetre vágyó, hogy nehéz lenne nem kielégíteni ezen vágyát.

Edward a fiú vagy lány hacker, ki még a pubertás kort sem érte el üde színfoltja ennek a mélabús blues-ba hajló társaságnak, de az ő életében is akadnak kérdőjelek bőven, hisz semmit nem tud családjáról. A Földön egy keresztény óvodában (árvaházban) nevelkedett, míg onnan elment, s a Black hajóján kötött ki.

Fiatal kora ellenére az egyik legzseniálisabb hacker a galax- isban, s talán a legviccesebb karakter az egész sorozatban. Rajta jön ki talán leginkább az anime rajzolási stílus, hisz az ő arca és teste viselkedik a fiziká- nak és biológiának leginkább ellentmondóan.

A ráadás Ein a kutya, kinek tör- ténetét nem regélem el, hisz az egy epizód központi témája. Helyette említsük meg, hogy a karakterek kidolgozottsága (mely a mellékszereplőkre is igaz, hisz még rajzoltságuk ellenére is hihető, élő háromdimenziós jellemek) a felépített díszletekben való mozgatása igazán zseniális. Az egész sorozat, ha lehet ilyet mondani, adja magát ezekből a folyton dohányzó karakterekből.  Néhány rossz fiú kell még, illetve a western és cyberpunk keverékéből összeálló világ, melyek aztán mozognak lényegileg maguktól a legnagyobb örömünkre.

S hogy teljes legyen a kép, lépjünk vissza az egészet átható zenéhez. Hisz a zene - ha nem is teljesen új értelmet nyer - valami fantasztikusan adja meg az alaphangulatot, ahhoz, hogy ne csupán a jövő óriás cégei között őrlődő karakterek mellé lépjünk, vagy az ismeretlenbe való utazást próbálgassuk, hanem hogy egy jazz lokál füstös termébe képzeljük magunkat, vagy egy blues koncert kellős középére. Persze ezt egy-egy rész kedvéért felváltja a heavy metal, vagy más zenei műfaj, de mint ahogy a címből is adódik a jazz a legfontosabb.

Illetve a zene tükrözi azt a hangulatot, melyet a sorozat epizódja éppen eldalol. Bár számomra a főcím volt mely mindent vitt, valahogy az egész 20 perc körüli részeket élmény volt nézni, hogy a zenei aláfestés is éppen olyan szerves része volt az egésznek, mint egy párbeszéd.

Mint láthatjuk a 26 részes sorozatot (plusz egy film) több oknál fogva is érdemes egyszer végignézni. Nem csak humora és drámai szálai miatt nyújthat élvezetet még egy igazán vájt fülű „film buzinak” is, hanem az egész zeneiséggel való játszadozás, az érdekes beállítások és filmnyelvi megoldások is kínálnak érdekességet bőséggel.