Egyre több helyen találkoztam olyan cikkel melyben a szerző egy-egy bekezdésben megpróbálja összeállítani a saját top100-as listáját. Nos én is gondolkodtam már régóta egy ilyen bejegyzésen, de valahogy sehogy sincsen kedvem egy ilyen lista elkészít- éséhez. Így én csupán 20 filmet próbálok meg ilyen módon elétek tárni, s azok között sem próbálok értékrendet felállítni, csupán ABC sorrendbe rendezem őket.

Persze a lista közel sem tökéletes, és nem is feltétlen fedi a kedvenc húsz filmemet, ha kicsit többet gondolkodtam volna biztos eszembe ötlött volna valami, ami az egyik helyett sokkal inkább. De azt hiszem, hogy az ízlésemet és azt a mezőt, amiből a jobban kedvelt filmek kikerülnek, tökéletesen körbehatárolja ez a néhány film. De lássuk is őket:

• Blade Runner (Ridley Scott, 1982)

Philip K. Dick regényének adaptációja az egyik legfantasztikusabb film élmény volt a számomra. A látvány, a zene mai napig bennem él, s azt hiszem, hogy ezzel nem egyedül vagyok. A filmet nagyon fiatalon láttam először, a könyvet csak utána olvastam, s lehet, hogy ez így rossz döntés volt, bár ki tudja, hisz ma is nagyon szívesen olvasom, vagy nézem Deckard furcsa viszonyulását az élethez, melyben egy robotot megöl, egyben beleszeret.

• Cet Obscur Object du Désir (Luis Buñuel, 1977)

A spanyol mester filmjei iszonyatos varázserőt gyakorolnak rám. Szinte egytől-egyig ide kerülhetnének a listára, bár azt hiszem azzal igazságtalan lennék sokakkal szemben. A vágy titokzatos vágyára esett így a választás, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szürreális elem oly egyszerű és kézenfekvő benne. Hisz a szerelmes férfi miért is ne látná máshogy (két színésznő játsza „a szerelem tárgyát”) bizonyos esetekben a kedvesét.

• Det Sjunde Inseglet (Ingmar Bergman, 1957)

A hetedik pecsét volt az első Bergman fim, amit láttam a mestertől, aztán meg jött a szerelem. Max von Sydow egyszerűen zseniális, mint általában, bár a film nem csupán ezért került ide. Sokkal inkább a sakk parti miatt, melyet a halál úgy befolyásol, ahogy tetszik neki, mintha ő a szabályok felett állna.

• eXistenZ (David Cronenberg, 1999)

A kanadai rendezőtől ide kerülhetett volna még nem egy film, de végül e mellett döntöttem, hisz mindazon túl, hogy minden olyan elemet felvonultat, melyek központi témái Cronenbergnek (ügynök, test), valami olyan plusszal rendelkezik, ami talán kissé furcsa. A film elsősorban rettentően szórakoztató, s utána mély és elgondolkodtató.

• Fear and Loathing in Las Vegas (Terry Gilliam, 1998)

Hunter S. Thompson-nal kapcsolatban már nem igazán túl sokat tudok mondani (elég csak a Rumnaplóból kölcsönzött nickemet megnézni, hogy mennyire is szeretem). Gilliam pedig megajándékozott (Depp-pel és del Toro-val egyetemben), hogy valami olyasmit lássak, amit csak az öreg láthatott valamikor a 70-es évek elején. (R.I.P., s remélem lehet dohányozni ott, ahová kerültél).

• Hair (Milos Forman, 1979)

A hippiségnél maradva itt van a Forman musical, mely amellett, hogy egy nagyon érzelemmel teli alkotás, olyan kritikai elemeket fogalmaz meg, melyek teljesen helytállóak a keleti-parti forradalommal kapcsolatban. Illetve az egészet átjárja valami furcsa kelet-európai hangulat, mely teljessé teszi a képet, s így se fel nem magasztalja a 60-as évek ellenkúltúráját, s e a sárba nem tiporja.

• Happiness (Tod Solondz, 1998)

Furcsa érzés volt először végigröhögni ezt a filmet, de vessétek rám a köveket, számomra egy fekete komédia, Solondz  szexről, boldogságáról szóló alkotása. A karakterek, a történet nagyon egyben van, s hiába is próbálna akárki is meggyőzni, hogy ez egy dráma, teljesen esélytelen.

• La Cité des Enfants Perdus (Jean-Pierre Jeunet & Marc Caro, 1995)

Kevés aranyosabb felnőtteknek szóló mesét láttam, mely ennyire elvarázsolt. A látványvilág, az álomszerűség, a karakterek fantasztikus volta talán örökre feledhetetlenné teszi számomra a sötét-ködös város utcáit és annak eseményeit.

• La Science des Reves (Michel Gondry, 2006)

Gondry filmjei közül csupán azért ez, mert tavaly karácsonyra kaptam egy katasztrófa naptárat a barátnőmtől, s emiatt ahányszor csak haza tévedek, eszembe jutnak az álmoktól hemzsegő filmkockák, melyek utat engednek egy igazi álmodó fejébe.

• Lost Highway (David Lynch, 1997)

Hát Lynch-en gondolkodtam egy jó darabig, s végül csupán Patricia Arquette miatt jött ki győztesen a Mulholland Dr. és az Inland Empire közül. No meg persze az örök visszatérés gondolata miatt, mely talán még zseniálisabban csapódik, mint a 12 majomban.