Második felvonás, s ezzel kész is, bár továbbra sem állítom, hogy tökéletes lenne a lista, hisz nagyon keveset törtem rajta a fejemet, bár azt hiszem, hogy így sokkal hitelesebb, mintha hosszas napokon keresztül próbáltam volna rájönni, hogy mi is az mely felkerülhet erre a listára.

Tekintsetek úgy erre listára, mint az első húsz filmre, mely eszembe jutott, mikor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit is kellene ide írni. Remélem, valamelyikhez meghozom (meghoztam) a kedvet valakinek, mert azt hiszem megéri őket megnézni.

• Miller’s Crossing (Joel Coen, 1990)

Nos ez csupán azért, mert a Coen testvérek itt villantják meg igazán tehetségüket, hogy egy teljesen lapos gengszter történetből mit ki nem lehet hozni. Hogyan lehet a feszültséget a végletekig fokozni, s hogyan lehet olyan karakterekkel megfűszerezni az egészet, melyek elvisznek a hátukon akármit.

• Monty Python and the Holy Grail (Terry Gillliam & Terry Jones, 1975)

A film nem tudom, hogy a magyar szinkron miatt (megvettem ezt a nem túl régen megjelent nagyon mega kiadást, de még nem mertem megnézni eredeti hanggal), vagy csupán magáért tetszett nagyon, de biztos, hogy én vevő vagyok rá. Sokan nem szeretik az angol humort, s különösen nem a Python csoportot, nos lehet tudnak valamit, de ez engem a legkevésbé sem zavar, hogy a kerekasztal lovagjainak modern interpretációját a kedvenceim közé soroljam (ugye mennyivel jobb, mint a nagyon komolyan vett magyar gyökereket feldolgozó Honfoglalás).

• Mystery Train (Jim Jarmusch, 1989)

Három rövid történet, egy közös helyszín. Memphis a király városa, úgy tűnik itt minden róla szól. Persze a király csupán árnyékában van jelen. Ott a körvonala minden karakterben így vagy úgy. A lassan csordogáló történetek annyira fantasztikusan vannak elénk tárva, hogy nehéz lenne erről a listáról kihagyni ezt a filmet (még ha Jarmusch-nak annyi más remek alkotása is van)

• Pi (Darren Aronofsky, 1998)

A matematikus, aki lemateralistázza a jövőkutatót, aki a világot akarja megérteni, de saját zsenije kergeti őrületbe. A fekete-fehér, rengeteg kézi kamerás jelenettel dolgozó alkotás olyan hatással volt rám mikor először láttam a Szigeten, hogy azóta számtalanszor kellett újranézni. A zene, a képek, a go és a spirál mintája valami feledhetetlen élmény.

• Raging Bull (Martin Scorsese, 1980)

Scorsese és De Niro nem egy filmben bizonyítják, hogy csodálatos párost alakítanak együtt. A dühöngő bika, pedig valószínűleg a legjobb közös alkotásuk szerintem. Olyan erőt és sorsokat mutat be, melyek a maffia filmekből nem (s a többi közös alkotásból sem) villannak fel. De Niro parádézik, Pesci hozza a formáját, Cathy Moriarty pedig sikeresen alapozza meg karrierjét első filmszerepével.

• Sweet and Lowdown (Woody Allen, 1999)

Woody Allen a szívügyem, szinte az összes filmjét láttam, s nehéz lenne csupán egy filmet kiemelni tőle, szóval először egy, melyben ő nem tűnik fel. Helyette viszont Sean Penn a kitalált gitáros szerepében valami olyasmit tesz le az asztalra, mely talán nem csak egy Oscar jelölést érdemelt volna. Az alkotás pedig egyszerűen zseniális, nem rendelkezik keretekkel, mindent nyitva hagy, hogy a nézőben éljen tovább.

• Waking Life (Richard Linklater, 2001)

Nem csupán a végén megemlített Philip K. Dick regény miatt, s nem is az álomról álomra való séta formai kivitelezésének zsenialitása kívánja ide az alkotást. Sokkal inkább az a zongorázás, mely szépen végig visz a szellemtörténet különböző fontosabb állomásain, olyan ügyesen megalkotott párbeszédekkel, melyek szinte teljesen rabul ejtik a nézőt (már ha van rá ideje figyelni a képek rengetegében).

• Yume (Akira Kurosawa, 1990)

Az álmoknál maradva egy teljesen más alkotás is felmerül. Kurosawa valószínűleg saját álmait tárja elénk, s bár az utolsó némi csalódást kelt közhelyességével, a többi (főként van a Scorsese-vel megálmodott van Gogh) olyan gyorsan szippant be magába, hogy napokkal később is fel-fel bukkan egy jelenet, hogy jelezze, még mindig itt van, nem akar elengedni.

• Zelig (Woody Allen, 1983)

Allen még egyszer, most már saját filmjében, saját főszereppel. Leonard Zelig (a kaméleon ember) pedig tökéletes szerep a szemüveges kis fickónak. Az ál-dokumentumfilmes közeg pedig csak még viccesebbé teszi az egyébként is rettentően komikusra vett hangvételt. Allen ráadásul a megszokottól is jobban sziporkázik, s a börleszk jeleneteket is fantasztikusan hozza. Lehet, hogy rengeteg sokkal jobb és ismertebb alkotása van (az Annie Hall-tól, az Anything Else-ig), de ez valahogy úgy a szívemhez nőtt, hogy ha valaki kérdi melyik a kedvenc Allen-em a válasz nem lehet kérdés.

• Zerkelo (Andrei Tarkovsky, 1975)

Tarkovsky-val kapcsolatban (főleg erről a filmről) nehéz nyilatkozni pár szóban. Így csupán egy jelenetet osztok meg, méghozzá azt, amely azóta is kísért a filmből, s ezért semmiképpen nem hagyhatom ki e listáról. A nő egy lerobbant csarnok közepén, égbe tartott kézzel, enyhén megfeszülve üvölt, míg az ráomlik. Ha ez nem egy idegösszeomlás zseniális filmnyelves ábrázolása, akkor én nem is nézek inkább több filmet.