Nos itt is volnánk a második top20 befeje- zésénél, ha minden igaz még egy regényes posztot el fogok készíteni, mert akkor már miért ne. De addig is hallgassatok sok zenét, s aludjatok nagyokat. Nyuszisz meg remélem örülni fog a felsorolás első darabjánk. No akkor lássuk is.
- Majom-tangó (Quimby, 1996)
Kiss Tiborék - saját bevallásuk szerint - öregedő társulata még a 90-es évek közepén valami olyan fantasztikus lendülettel és kreativitással robbantak be az életembe, hogy azt a rengeteg buktató és pályájukon található törés sem igazán változtatta meg mára. Azért remélem, hogy legfőképpen a kezdeteknek az energiáját próbálják majd pénteken visszacsempészni az élő koncertjükre, de legalább attól nem kell félnem, hogy kedvenc számom kimarad (tudjátok az utolsó minden koncerten).
- Nevermind (Nirvana, 1991)
Kobain-ról nem tudom, hogy mit is lehetne még elmondani, amit már nem tud úgyis mindenki (lásd az album első száma). A Nevermind a második nagylemezük, melyen 1 órája lényegileg teljes képet fest a Nirvana zenéjéről. Megtalálható rajta a költőiség, a szenvtelen csapongás, az erőszakba fordulás, s az a kis bluse-os hangvétel is, mely igazán csábító számomra.
- Out from Out Where (Amon Tobin, 2002)
A Taxidermia zeneszerzője? Hát igen, ő lenne az. A Brazil származású, de Angliában élő zenész persze lehet csupán hazánkban híres erről. 2002-es albuma követi azt a már tőle megszokott stílust, mely alapvetően a bluesból, jazzből, drum’n’bass-ből építkezik, de olyan apróságokkal zavarja fel a fúziót, mint sáskák hangja. Out from… c. albumja ráadásul még valamilyen sci-fi hangulattal is meg van fűszerezve, mely ellenállhatatlanná teszi az albumot számomra.
- Oxygene (Jean-Michel Jarre, 1976)
Na de ha az űrzenéknél tartunk, akkor rögtön itt a számos alkalommal említett Jarre (nem voltam a koncerten legnagyobb bánatomra). Aki nem ismerné annak csak annyit tudok javasolni, hogy katt jobb oldalt a legalsó YouTube ablakra.
- Ride the Lightning (Metallica, 1984)
Kijött valami új album, de az valahogy képtelen vagyok rávenni magam a meghallgatására. Nem is értem, hogy a fiatalságomban és még egy kicsit tovább is oly nagyon szeretett banda, hogy nullázta magát teljesen be a szememben. No persze egy kis gondolkodással biztos produkálni tudnám a vázlatos történet, de helyette inkább itt ez a korai album, mely az első gitárhangtól az utolsóig azt az erőt és zenét szólaltatja meg, mely mindenképpen megérdemli itt a helyét. (Ja igen, aki még nem hallotta, az hallgassa meg mindenképpen ezt)
- Superunknow (Soundgarden, 1994)
No nem csupán a Black hole sun miatt, bár értelemszerűen azért is. Sokkal inkább Chris Cornell lenyűgöző egyénisége, s végtelen kreativitása (főleg ha dalszövegírásról van szó) miatt. No meg persze, hogy igazság szerint a grunge nem a Nirvana miatt lett híres, hanem a Soundgarden volt az első, aki berobbant Seattle-ből a köztudatba, s csupán utána jöttek a többiek. (Ja és nagyon jó a borítója.)
- The Dragon & Hypothesis (Vangelis, 1971)
Jarre mellett Arthur C. Clark Vangelist jelölte meg, mint ihlet forrása az Űrodisszeia. A Dragon még azt hiszem ehhez képest egy nagyon korai album, s az űr helyett inkább kínát és a jazzt választja, mely elektronikus felütése valami fantasztikusan sikerül. Zseniálisan keveredik benne nyugat és kelet (a keleti tradicionális hangszerek mellett itt megfér az elektromos gitár), modernitás és klasszikum, melyek zeneileg összeérve egy egészen zseniális munkát teremtettek meg.
- Viperagarzon (Másfél, 1996)
Salamon Eszter 2002-ben kilépett a zenekarból, s az óta nem is igazán láttam a Másfelet élőben, egészen idén nyárig, s a szerelem újra felpezsdült. Lehet úgy fogalmazni, hogy a zenéjük leginkább egy visszhang, önmaguk visszhangja. Lehet azt is mondani, hogy sámánikus, vagy éppen buddhista zenei mantrákat játszanak, s hozzák ezzel extázisba hallgatóikat. Vagy mondhatjuk, hogy acid jazzes, funk rockos, pszichedelikus ambientet játszanak ők, de szerintem csak hallgatni kell és hallgatni.
- Waiting for the Sun (The Doors, 1968)
Morrison, Manzarek, Kriger, Densmore. Ez a négy férfijú felelős a kedvenc zenekaromért. A zene (az utóbbi három) tökéletes. Bluse-ból építkezve a 60-as éveknek megfelelően pszichedelikusra belőve, már önmagában nem egy zenekar becsületére várna, de ráadásul még ott van Morrison is. S a sámán, ki minden koncerten hívői előtt lépett fel, s olyan extázisba pörgette őket, mely leírhatatlan (hála a szövegeknek és saját viselkedésének).
- Within the Realm of a Dying Sun (Dead can Dance, 1987)
Két tökéletesen kimunkált hang, mely nem feltétlen erre a színtérre lenne hivatott, hisz sokkal többek annál, de mint ahogy azt az együttes neve is sejteti, nem egy kellemes délutáni zenehallgatásban lesz része, aki feltesz tőlük egy albumot. Komplex fantasztikus számok, melyek hangulata iszonyatosan erős és elragadó, de az egész sötétségbe csodálatosan belekevert játékos és vicces dallamok próbálják nem teljesen egyszínűvé tenni a zenét.
