Volt itt korábban egy kis vita kialakulóban a Buddhizmussal kapcsolatban, melyhez az a botor ígéretet tettem, hogy hamarosan tovább fűzöm, Hesse Szidhártája kapcsán (e helyett olvasgattam és nézelődtem...). Ez egésszen eddig a pillanatig nem következett be, s ráadásul most sem ugyan azon a nyomvonalon folytatom, melyen akkor elindultunk, hanem egy másik perspektívából megfogalmazott bírálattal élnék, e egyébként számomra is a legelfogathatóbb vallás skatulyájába bújtatott világnézettel. De fölösleges szócséplés helyett jöjjön néhány gondolat egy szövehez:

„[Buddha szól:]” áll „A tan kerekének elindítása” legelején. Már ezek alapján egyértelműen egy beszéddel (kinyilatkozással) állunk szemben, mely a szerzetes helyes ösvényét határolja körül. Az arany középút lesz ez, melyen az örömöktől és a szenvedéstől tartózkodva eljuthatnak a nirvána állapotába.

Már ezen a rövidke szövegen keresztül is megnyilvánul az utóbbi időben egyre nagyobb teret kapó vallás kritika a Buddhizmussal szemben. Hisz ha alaposan végigkövetjük a szöveget, ugyanazzal szembesülünk, mivel a Biblia evangéliumaiban is. Azaz iránymutatást kapunk, melyeket betartva odaérünk a célhoz, akármilyen párbeszéd, alternatíva nélkül.

Sziddhártáról ugye tudjuk, hogy a megvilágosodáshoz vezető úton rengeteg fontosabb állomáshoz elérkezik, s életét számos fordulópont színezi ki, míg végül eléri azt az életmódot, mely felszabadítja az örök körforgás alól. Ha ezt vesszük alapul, akkor igazából rögtön meg is cáfolhatjuk előző feltevésünket, hisz ki tudja, hogy a tapasztalatok milyen kombinációja ébreszti fel végül, s juttatja kialvásra.

Nagyon összetetten jelenik ez meg például a modern indiai filmművészetben. Nalin Pan filmje a „Szamszára” sokkal jobban tagolva, és a mozgókép összes eszköztárát felhasználva mutat rá ugyanerre („Minden tapasztalt segít elérni a megvilágosodást” hangzik el a filmben, s jogosan merül fel a hosszú elvonulásából visszatért szerzetesben, hogy akkor miért is csak ezt az életmódot kell megtapasztalnia, hogy ő is eljusson céljához). Illetve egy pillanatra sem feledkezzünk el a film másik kritikai vetületéről, mely Perma szájából hangzik el: az emberek megfeledkeznek a nőről, kit Gautama herceg maga mögött hagyott, pedig a történetnek ő éppen olyan fontos szereplője, mint a Buddhává vált tanító.

De térjünk vissza a szöveghez, a középúthoz, „amely megnyitja a szemeket és megvilágosítja az elmét, amely nyugalomra, megismerésre, megvilágosodásra, kialvásra vezet”. Hisz a továbbiakban leírt gondolatok alapján talán mégsem teljesen jogos az eddig megfogalmazott kritika.

A szenvedés a létezés szomja, mely a világhoz köti az embert. Vagyis az előbb felállított hevenyész kritikai lépés mondhatni csupán kibújónak tűnhet, hogy „szomjamat” alátámasszam. Érdekes akkor viszont, hogy Hesse „Sziddhártájában” (még ha nagyon szabadon is kezeli a történelmi tényeket, s inkább a fikció talajára helyezi a regényét) pont arra akar rámutatni, hogy senki számára nincsen kikövezett út, csupán sejtelmes ösvények, melyek közül az egyik elvezet önmagához, ha azokon hajlandó tudatosan járni.

Tudatosan járni viszont nem feltétlen egy életmódot takar véleményem szerint, sokkal inkább egy tudatállapotot, mely igaz könnyebben elérhető egy (akár az arany középút által feltárulkozó) életmódon keresztül, de nem egyértelműen szükséges hozzá. A cél objektív, de a hozzávezető utak talán végtelenek.

Talán az aspektusok ezen tájképének végtelene csúszik el, s korlátozódik le egy helyes útra, pontosabban egy „nemes nyolcágú ösvényre”, mely a biztos siker ígéretével csábít. Természetesen szó sincsen róla, hogy ez valójában Buddha tanítása, inkább tűnik ez egy olyan erőszaktételnek számomra, mint amit a kereszténység megtett Jézus „igéjével”.

De mielőtt csupán ostoroznék, vegyük végig a nyolc ösvényt: „helyes nézetek, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes viselkedés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes gondolkozás, helyes elmélyedés”. Így végigrohanva rajtuk elsőre csupán egy általánosságokat felsoroló „nyolc parancsolatnak” tűnik, mely nem célalapú etikára, hanem cselekedetek okaira vonatkozik. De már ebből nyilvánvalóvá válik, hogy nem feltétlen azt akarja meghatározni, hogy mit cselekedj, hanem hogy mikét és hogyan tedd azt.

Talán elsőre nem úgy tűnik, hogy ez bármit is megváltoztatna az egész reflexióján, de mégis (ha már csak pozitív és negatív törvényekként tekintünk rájuk) valami megváltozik. Ez pedig annyi lesz, hogy leválasztható az egész törzséről, s olyan irányelvként jelenhet ez meg, mely nem csupán a szenvedés megszüntetéséhez vezethet el, hanem egy jobb, teljesebb élethez is.

Mindenesetre ez természetesen nem mentesíti a vád alól, mely szerint egy helyes útként bontakozik ki előttem (bár egy vallás mi mást is mondhatna, így európai fejjel végiggondolva). Ez pedig elfogadhatatlannak tűnik, azzal egybevetve (mint ahogy ez korábban is kifejtettem), hogy „Minden tapasztalat segít elérni a megvilágosodást”.