Colere

(Boris Vian - Venyigeszú és a Plankton)

Boris Vian már egyszer el lett ültetve mások hatására errefelé, de persze a történet ennyivel nem érhet véget, már csak azért sem, mivel pont most fejeztem be a Venyeigeszú és a Plankton című alkotását a francia írónak.

Sokan ismerősöm fejezte már ki nemtetszését, az írásban elkövetett hosszas szürreális fejtegetésekkel szemben. Nem tudom, én imádom az ilyesmit, s hiába az a rengeteg kép és egyéb dolog, számomra elsősorban az írott médiumon keresztül üt leginkább a valóságtól való elszakadás, a sokkolás ezen művészi formája.

Talán ezért is került nagyon könnyedén fel Vian a kedvenc íróim sorába, úgy, hogy életművéből még csupán elenyésző szeletet tudhatok „magaménak”. Viszont fanyar humorával, letaglózó leírásaival, már-már képpé összeálló szürreális soraival teljesen megnyert magának.

(Ken Russell - Valentino)

Ken Russelltől nem áll igazán távol az életrajzi filmek prezentálása. Talán mondható, hogy a BBC-nél volt elég ideje, hogy beletanuljon ebbe a műfajba. A Lisztománia vagy a Zenerajongó méltán elismert alkotások, s a körülöttük kialakuló hatalmas botrány miatt talán nem is felejtette el annyira a köztudat őket, mint megannyi más remek Russell alkotást.

A Valentino sajnos valószínűleg inkább a ködös homályba vesző kategóriába sorolható be, pedig a film témája aktuálisnak tekinthető, ha jó szögből vetjük rá a pillantásunkat, illetve a film formabontó mivolta a mai napig magasan tartja a mű színvonalát. De a sok udvariaskodás helyett lássuk inkább az alkotást.

Rudolph Valentino? Hogy semmit nem mond a név? Furcsa! Hisz az első igazi hollywoodi sztárról beszélünk. Az első fényes csillagról, kinek lábai előtt nők hevertek, kinek története már-már tündérmesébe illő, bár a vég inkább valami drámába, de hát mit is várnánk egy ilyen férfiútól.

(E.T. A. Hoffmann - A homokember)

A Homokembert lassan elfújja a szél a köztudatból, pedig E.T.A. Hoffmann remekül sikerült, már-már a XX. század szürreális íróit megszégyenítő kisregénye megérdemli azt az órácskát, mely alatt a nyájas olvasó az első laptól az utolsóig ér. Persze ízlések és pofonok, hogy közhelyeket csattogtassunk, de hát mit is mondhatnék még, hogy rávegyek akárkit is egy „novella” elolvasására.

Nos talán legyen ezen esetben a történet, hisz olyan megrettentően és sötéten bontakozik ki a két részre szakadt darab mélyén rejlő tragédia, hogy az mindenképpen meg fog lepni minden olvasót. Hisz Nathanael, talán tényleg a freudi paradigma felől megközelíthető, története az első androiddal, s az ebbe nem ok nélkül keveredő gyermekkori tragédia visszhangjai egyeseknek a lélek egy olyan rejtett bugyrára mutathatnak rá, mellyel a találkozás elég kétséges egyébként.

(Uli Edel - Der Bader Meinhof Komplex)

Ugye lelőtték Rudi Dutschke-t, s ezzel elszakadt a cérna, mondjuk a gondolat már a Sah meg a nője látogatása után is megfogant, de nem volt elég ereje a dolognak. No meg kellettek a palesztinok is, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Némi kiképzés, s az NSZK lángokban áll, egy maroknyi fiatal balos rettegésben tartja a fal nyugati oldalát. No persze közben olaszban is megy a móka, Vörös Brigádot stb., bár már igazából az államokban lecsengett a hosszú hajú trinyósok kora, meg a franciák is csöndbe burkolóztak, Cohen-Bendit már lehet a politikai karrierjén gondolkodik, ki tudja.

A lényeg mégis talán az, hogy egy fiatal megrögzött kommunista kiáll az elnyomó imperialista rezsim ellen, s ha a szavak már nem elegek, képes tettekre is. Bankrablás, robbantás, meg ami éppen az eszébe jut, kicsit vadregényes, romantikus, western szagú történet, melyet ráadásul körülleng a szabad szerelem erotikus hangulata. Így pedig a vér és az egyszerre több irányba szaladó emberek mellé felsorakoznak a hatalmas német csöcsök… Csodálkozik még valaki, hogy filmet kellet készítni a történetből? Na ugye.

(Edgar Allen Poe - Az ellopott levél)

Edgar Allen Poe Ellopott levél című írását sokan, sokféleképpen felhasználták, értelmezték születése óta, de valahogy a tajtékpipa és a meditáció motívumáról mindenki megfeledkezett (vagy persze csak én nem vagyok elég olvasott a témában). Persze nem szemrehányásképpen, de mégis hiányérzetként tekintek erre, bár mentségéül szolgáljon mindenkinek, hogy a rövidke novella ezen kívül is tartogat éppen elég talányt és rejtélyt az olvasók, elemzők számára.

Röviden összefoglalva, egy Sherlock Holmes történetről van szó, mely Poe Dupin trilógiájának záró darabja. A történet roppant egyszerű, hisz elmondható annyival, hogy Dupint felkeresi barátjánál egy prefektus, ki egy levél eltűnését (melyet a királyné birtokából egy miniszter tulajdonított el, ahogy már azt az expozícióban megtudjuk) tárja fel a nyomozó zseni előtt.

Dupint, miután részletes képet kapunk az eddigi nyomozás alakulásáról, egy hónapra magára hagyjuk, s ezután, mint a hős ki megoldotta az esetet jelenik meg újra szemeink előtt. A novella végére látszólag, mint omnipotens detektív távozik a könyvespolcra. Látszólag, hisz egyfelől a végtelenül emberi oldala is kihangsúlyozódik (mely alapján tűnhet úgy, mintha Poe egyik kezével felmagasztalná, másikkal pedig elrabolná ugyanazt hősünktől), másrészt omnipotencája utólagosnak tűnik a figyelmes olvasó számára.

(Clint Eastwood - Changeling)

Az a bizonyos kakukk fészek már ki tudja mióta kísérti a mozi vásznakat, főleg a tengerentúlon. Újabbnál-újabb, gyakran kétségbe minőségükkel szemben erős kifogással élhető alkotások kerülnek ki az álomgyár rejtett üzemeiből. Most viszont egy újabb gyöngyszem akad a hálóba, mely képes túlmutatni a Kesey által felvázolt kontextuson, s az elmegyógyintézet és a lázadás szimbolikus házasságából kialakult fenomént újra értelmezni, bár igaz, hogy ezt a valóság szülte.

No meg persze mindezt köszönhetjük az új virágzását élő Piszkos Harrynak, ki kiválóan dirigálja Angelina Jolie és John Malkovich által fémjelzett filmet, mely megszületése a csoda határán egyensúlyozva küszködik, hogy hova is essen. Hisz mi annak az esélye, hogy bizonyos J. Michael Straczynski, a Los Angeles Times egykori írója rábukkanjon a történet eredetijére, s alig egy év nyomozás után elinduljon minden a maga útján, hogy végül Eastwood ölében landoljon a forgatókönyv.

Minden esetre megtörtént, s így Christine Collins (Angelina Jolie) drámája a széles vásznon landolt, hogy mindenféle giccs nélkül szívbemarkolóan repítse vissza nézőit a közelmúlt Los Angelesébe, s ezzel nem csupán egy tényleg nagyon emberi történet szülessen, hanem egy olyan kortabló is, mely minden kritikával szemben megállja a helyét.

Mivel nem érzem úgy, hogy az idő és a légkör megfelelő arra, hogy akármilyen érdembeli próbálkozást is tegyek az irányába, hogy e szép napon megemlékezzek a régmúlt eseményeiről (nem hiszem, hogy a Kőszívű ember fiairól, vagy más a témába vágó alkotásról helyénvaló értekezni az esetleges eseményekre való tekintettel), úgy döntöttem, hogy egy kis zenei összeállítással próbálok azért valamilyen gesztust tenni az elmúlt hőseire.

Az én szívemhez legközelebb a jazz műfaja áll, s mivel hazánk lányai és fiai mindig tudtak valami kiemelkedőt tenni ezen a területen az asztalra, ezért a „tovább” után egy kis összeállítás következik a honi jazz múltjából és jelenjéből. Jó szórakozást hozzá.

(avagy az egyetlen értékelhető novellám)

A piros számláló fénye ébresztett. Nem tudtam, hogy került ide, nem mondta el nekem senki. Nem tudtam a célját sem, csupán annyit sejtettem, hogy ha a nullához ér valaminek történnie kell, a kilenc hónap vége pedig már közel. Fáztam, pedig a környezet szabályzó jól működött, ahogy ki tudtam venni a távoli panelről. A feleségem teste sem melegítette testemet Már ha feleségemnek nevezhettem a nőt magam mellett, nem én választottam, kirendelték hozzám.

„Ilyen az élet.” - gondoltam és a sóhajtásomban benne volt a bánat és az öröm is, ahogy végigmértem a jól ismert testet. Kicsit furcsa volt, hogy pont én akadékoskodom, ki szinte álmai asszonyát kapta társul az utazás első generációjában. Gyönyörű volt nem tagadhattam, humorérzéke és műveltsége sem volt utolsó, mégis valami nem volt rendben. Hiába minden, hiába a feledhetetlen éjszakák, melyek tüzesebben teltek el, mint a középiskolában első partneremmel.

Gépnek éreztem magam, és őt is mellettem. Egyetlen dolgot szolgáltunk csupán, apró kis fogaskerekek voltunk, tenyész állatok mindenek előtt. Olyan célra tettük fel az életüket, mely unokáink előtt válik majd valósággá. Fölöslegesnek éreztem, és abban is biztos voltam, hogy a fejlődés nem állhat meg otthon, és már a második fázisban oda fognak érni mások a forráshoz.

Mindemellett szerelmes is lettem, de nem belé, kinek most oly könnyedén simítom végig melleit, s nyelvem oly könnyedén járja végig érzékeny pontjait. Halk nyögések közepette kezd mozgolódni, majd álmos szemmel húzz magához, és hosszú csókban veszünk el.

A Johnny Cash élete után készített film zseniális volt, meg is emlékeztem egy videóval utána a mesterről. Nos itt egy újabb alakalom, hogy ide rángassak egy mára már klasszikussá vált előadót, hisz megnéztem a Rayt. Tehát szóljan az I got a women:

(néhány gondolat a freudei esztétikához 'A költő és a fantáziaműködés'c. előadás kapcsán )

Ha megpróbálunk visszanyúlni az antik görög világba, hogy valamilyen képet kapjunk a betűkkel papírra vethető művészetről, elég sok támaszunk akad. Legegyszerűbb megoldás minden bizonnyal, ha Nietzsche Tragédia születését ütjük fel, s szinte rögtön a sorok közül ránk veti magát valami misztikus légkör.

Apolló és Dionüszosz. Két isten, kik a művészet ezen ágai környékén ténykednek, s valami metafizikainak tűnő felvetés a világ lényegével kapcsolatban, mely feltárulkozni látszik a műveken keresztül. Ha még ez utóbbit most zárójelbe is helyezzük, s ezzel a német gondolkodót kizárjuk a játékból, az isteni jelenlét alapján is egy misztikus dologgal állunk szemben.

Ezt a természetfeletti ködöt a művészet az évszázadokon keresztül nem igazán oszlatta el maga körül. Az irodalomtudomány fejlődése, a szövegek egyre változatosabb és mélyrehatóbb elemzése sem juttatott el senkit a keletkezés igazi szülőföldjére. A mag, az ötlet, az első gondolat, mely virággá érik, úgy tűnik megragadhatatlan, kicsúszik a kezek közül.