Colere

(Ken Russell - Crimes of Passion)

Ken Russell botrányfilmjeinek össze- számolása is nehéz feladat, de a próbálkozást mindenképpen megérdemli, hisz az angol rendező nem egy alkotása olyan mélységeket boncolgat, mely sokkal tovább mutat némi polgárpukkasztáson. Nincs ez másként a Szenvedélyes bűnökkel sem, hisz a rendező látásmódjához roppant jól illeszkedő erotikus thriller keretei között olyan aktualitással rendelkező kérdések fogalmazódnak meg melyekkel minden- képpen számot kell vetni még bő 20 év távlatából is.

A történet roppant könnyedén össze- foglalható. Joanna Crane (Kathleen Turner) jól menő divattervező, ki rendezett élete mellett az éjszakában China Blue néven a legmenőbb prostituált a piroslámpás negyedben. Munkáltatója viszont megneszel valamit, s így egy magánnyomozót Donny Hoppert (Bruce Davison) bízza meg, hogy derítse ki mivel mulatja az időt a tehetséges nő szabadidejében. Hopper természetesen pillanatok alatt leleplezi Crane titkát, de ahelyett, hogy felfedné azt, először kuncsaftjává, majd szeretőjévé s végül szerelmévé avanzsál a házas férfi. A szituációt tovább bonyolítja egy önjelölt prédikátor, Peter Shayne (Anthony Perkins), ki úgy véli, hogy ugyan az az indok kényszeríti a nőt és őt a kettős életre, s így meg kell menteniük egymást.

Volt itt korábban egy kis vita kialakulóban a Buddhizmussal kapcsolatban, melyhez az a botor ígéretet tettem, hogy hamarosan tovább fűzöm, Hesse Szidhártája kapcsán (e helyett olvasgattam és nézelődtem...). Ez egésszen eddig a pillanatig nem következett be, s ráadásul most sem ugyan azon a nyomvonalon folytatom, melyen akkor elindultunk, hanem egy másik perspektívából megfogalmazott bírálattal élnék, e egyébként számomra is a legelfogathatóbb vallás skatulyájába bújtatott világnézettel. De fölösleges szócséplés helyett jöjjön néhány gondolat egy szövehez:

„[Buddha szól:]” áll „A tan kerekének elindítása” legelején. Már ezek alapján egyértelműen egy beszéddel (kinyilatkozással) állunk szemben, mely a szerzetes helyes ösvényét határolja körül. Az arany középút lesz ez, melyen az örömöktől és a szenvedéstől tartózkodva eljuthatnak a nirvána állapotába.

(Michael Anderson - Logan's Run)

’Logan 5’ (Michael York) egy 26 éves fiatalember, ki egy kupolavárosban teljesít járőri szolgálatot. Feladata, hogy a törvény elől elmenekülőket, a futókat likvidálja. Az emberek pedig gyakran futnak, hisz utópiájuknak, melyben szinte minden tökéletes (már csupán az élvezeteknek élnek az emberek), egy nagy hátulütője van. Méghozzá, hogy 30 évesen be kell lépni a körhintába, mely vagy az enyészethez, vagy az újjászületéshez nyit számukra utat.

Jessica (Jenny Agutter) a véletlen folytán ismerkedik meg Logannel, s ületet el egy gondolatot a fejében, mely szerint újjászületés nincsen. Ezek után kap ’hősünk’ titok feladatot, mely szerint neki is futóvá kell válnia, hogy felderítsen egy misztikusnak tűnő helyet, a katedrálist, hová a futók igyekszenek (számuk pedig már átlépte az ezret, így lassan veszélyt jelentenek a kupola lakóira). A küldetés megdöbbentő felismeréshez vezet, s még megdöbbentőbb világba juttatja el Jessicát és Logant, kik egymásba szeretnek és visszatérnek, hogy mások szemét is felnyissák.

(Bennett Miller - Capote)

Philip Seymour Hoffman minden bizonnyal méltán pályázhatna a világ legjobb színészének címére. Többször bizonyította már tehetségét, gyakran egymástól homlokegyenest különböző szerepekben. Ezek közül viszont felépíthetünk egy jól kirajzolódó sort, melyet a színész által megformált karakterek szexuális identitása köt össze. Rögtön kezdhetjük a Boogie Nights (1997, Paul Thomas Anderson) apró kis mellékszerepével, mely valahogy mégis emlékezetes, s bizonyos olvasatból meghatározó is a film történetében, majd rögtön folytathatjuk a Flawless (1999, Joel Schumacher) már sokkal meghatározóbb, és központibb szereplőjével, bár még ebben az esetben is csupán asszisztálásról van szó, hisz a film elvitathatatlan de Nirotól.

A Capote (2005, Bennett Miller) viszont már egyértelműen a Hoffmané (mi sem igazolja ezt jobban, mint a legjobb férfi főszereplő címke alatt futó aranyszobrocska bezsebelése), mely talán karrierjének fénypontja. Igaz, hogy a karaktert és a cselekményt az élet adja, de a megformáláshoz, mindenképpen szükségeltettek a már említett előzmények. Aki nem ismerné Truman Capote nevét, annak most legyen annyi elég, hogy az amerikai történetének egyik leghíresebb írójáról beszélünk, kinek a nevéhez fűződik a ’non-ficton-novel’ műfajának megteremtése.

Egy kis propaganda video klip a 70-es évekből Zalatnay Cinitől, mindenki legnagyobb örömére.

„Mindenki hazudik.” (Dr. Gregory House)

Furcsa egy orvosi sorozattól, ha egyszerre lehet rajta szakadni a röhögéstől és még bizonyos orvosi egyetemeken tananyagként is lehet alkalmazni. Persze a most már ötödik évadát taposó House MD ismerői számára ez nem annyira meglepő. Köztudott, hogy orvosilag minden tökéletesen a helyén van az epizódokban, s az is, hogy a sorozat csupán a főkarakter Gregory House (Hugh Laurie) személyisége miatt nyújt változatosságot.

E utóbbi megjegyzéssel szeretnék az agyonírt témához hozzá adni valami kis csekélységet, hisz úgy érzem mostanra tényleg megérett az idő, hogy kijelenthessük, nem csupán epizódok készülnek egy kaptafára (néhány felüdítő kivételtől eltekintve), hanem az évadok vezetésében is megfigyelhető egy séma, mely folyton-folyvást ismétlődik.

(Alejandro Jodorowsky - El Topo)

Tud valaki olyan filmet mondani, amiben a forgatókönyvet, a rendezést, a díszletek megtervezését, a komponálást és még a főszerepet is egy ember vállalja magára? Minden bizonnyal, annak ellenére, hogy nem sok ilyen szerzői alkotás került a mozi szerelmeseinek asztalára, igen. Az El Topo (1970) viszont valamilyen misztikus ködbe burkolózva még ezen alkotásoktól is elkülönül.

Ha sorba akarnánk venni az okokat, hogy Jodorowsky miért is az egyik legfurcsább és legkülönösebb rendező a film történetében, akkor talán egy kicsit vissza kell utaznunk az időben 1968-ban, mikor is a latin-amerikai rendező első filmje debütált, s olyan viharos esztétikai vitát generált a bemutatón, hogy az inkább az erőszak horizontján fogalmazódott meg. Szerencsére a történet jól végződött, s a lincselés elmaradt, s így két évvel később a Vakond elindulhatott meghódítani a világot, két felvonásával.

Nigel Kennedy - Riders on the Storm

Nigel Kennedy - Purple Haze

(The Day the Earth Stood Still - 1951, 2008)

1951-ben egy klasszikus repülő csészealj landol a Central Parkban. A szomszéd lakott bolygóról érkezett egy vendég, Klaatu (Michael Rennie), hogy jelezze, nincsen minden rendben azzal, hogy mi emberek atommal dobálózunk (Rendezte: Robert Wise). 2008-ban már egy sokkal modernebb kinézettel megáldott, folyamatosan örvénylő gömb érkezett ugyan oda. Az utas viszont ismét Klaatu (Keanu Reeves), de ezúttal nem az emberiség legnagyobb pusztító erejű eszközéről, hanem úgy összességében az emberiség természetéről közli, hogy rossz, s így megöljük a bolygót, s ő, hogy ezt megakadályozza, Gaia nevében eltöröl mindent, mihez közünk van, velünk egyetemben (Rendezte: Scott Derrickson).

Mint láthatjuk Klaatu bő 50 év alatt jelentős jellemfejlődésen ment át, s a kísértetiesen hasonló eseményeket teljesen máshogy reagálja le. Mármint hasonlóak úgy 30 percen keresztül, aztán a történet ketté válik, s a családanya valójában tudós lesz, a gyermek szerepe jelentéktelenné válik, a békés ismerkedés helyett, pedig rögtön pusztító üzemmódba kapcsol a lényegesen fejlettebb technika. S így, tovább valószínűleg elég hosszasan.

(Richard Fleischer - Soylent Green)

Képzeljünk el egy világot, melyben a Föld már nem alkalmas az emberiség populációjának eltartására. Az emberek tömegei kényszerülnek jobb esetben autóban, rosszabb esetben lépcsőkön lakni. A házakat felfegyverzett őrök védik, hisz semmi sincsen biztonságban. Élelmiszerként, már csak különböző színű szójákat árulnak, s azok sem elegendőek. Azaz a megtelt tábla már régen kint van.

Persze közben egy kiváltságos réteg éli életét marhahússal, igazi whiskyvel, akkor szappannal, mely bizonyos viszonyítási rendszerben nagyobb, mint egy elefánt és persze olyan lakásokban, melyekhez egy bútornak nevezett nő is tartozik (Shirl - Leigh Taylor-Young). Persze ők sem szuperhősök, egy fémcsővel kiválóan péppé lehet verni a fejüket.