Colere

Na itt az év utolsó napja, a kötelező ivászat fellegvára. Igazság szerint akartam egy normális újévi posztot, de semmi nem jutott eszembe (lehet nincs olyan film ami szilveszterkor játszódik – kétlem). Szóval marad a snassz „boldog újév” kívánás, meg valami zene a lapozás után, hogy azért legyen valami…

No de azért elárulom, hogy jövőre újult erővel vetem majd bele magam a dolgokba, s jobbnál jobb filmekről, zenékről, sorozatokról meg miegymásról lesz szó erre felé. Ja igen el ne felejtsétek, hogy holnaptól lehet szavazni (előre is köszi).

No akkor, boldog új évet minden kedves olvasómnak, ide tévedőnek.

Második fejezetéhez ért a századonkénti öt író, öt regény sorozatom, mely azért inkább egy hatalmas általánosítás, s csupán ízlésemet próbálja megmutatni (úgy mint általában ezek a listás dolgok). Mégis valahogy szeretek ilyesmit készíteni, rengeteg jó emlék jut eszembe közben, melyek egy régi olvasást, egy pillanatot, egy beszélgetést húznak elő a homályból. Máshogy mondva, ne tekintsétek ezt posztnak, csupán egy kis megjegyzésnek, mely alá nyugodtan soroljátok saját kedvenceiteket, hogy hátha még több emléket sikerül felszabadítanom.

No de elég a sok mellébeszélésből. Jöjjenek az írók:

(David Lynch - Lost Highway)

A szabad jazz legjobb tudomásom szerint nem dolgozik igazi kottákkal, csupán harmónia képleteket ad meg a játékosnak, melyben egy fő téma nagyjábóli menete található meg. Ettől elkalandozva, de a hozzá mindig visszatérve építi így fel a zenész az abban a pillanatban megszülető alkotást. Talán Lynch Útvesztőit is egy ilyen fő motívum, s a belőlük fakadó szabad asszociációk összességeként lehetne leírni. A példa természetesen nem meglepő, hisz ott hever a celluloidon, s hatalmas szeletet szakít ki magának belőle (köszönjük ezt meg Antonio Carlos Jobim-nak)

A fő motívum a jazz zenész, Fred Madison (Bill Pullman) kiüresedett házassága, hétköznapi élete, melyben a frusztrációk, a rettegés az úr, s a pillanatokra kiszakító zene nem elég. Vagy hogy másképp fogalmazzak, a téma nem elég izgalmas, meg kell csavarni, újra kell értelmezni, hogy színt és igazi életet kapjon. A film noir pedig tökéletes megoldás, hisz az erről való fantáziálás (hogy megmentsük feleségünket) kiszakít, s a valóságot pont úgy írja felül, ahogy azt hősünk szeretné. Majd a kerék fordul egyet, s a megváltás esélytelen, a visszatérés kötelező. Nézzük azért kicsit részletesebben végig.

Tim Burton és a musical ismert páros, csak úgy, mint Tim Burton és a konvenciók döntögetése. Mindenki tudja, hogy az író, rendező, animátor nevével fémjelzett alkotások egy különös világba nyitnak kaput a néző számára, mely egy furcsa tükröződése az „objektív” világ giccsének (pl. kertváros, karácsony). De még mielőtt rátérnénk konkrétan a karácsony „dekonstrukciójának” végső manifesztátumára, vessünk egy pillantást az előzményekre.

Az untatás elkerülése végett csupán a Denevérember második burton-i fejezetével foglalkoznék ebben a tárgyban, hisz talán ezen keresztül vezet a legkönnyebben az út a Lidércnyomáshoz. Ugye tudjuk, hogy az első mozis adaptáció sikere után kedvenc Disney-s „grafikusunk” teljesen szabad kezet kap, hogy a folytatást saját szája ízére szabja. Az eredmény pedig tagadhatatlanul magán viseli Burton keze nyomát.

Hosszú és kitartó keresgélés és gondolkodás után megtaláltam a megfelelő képet és videót, hogy mivel is köszöntsem olvasóimat kará - csonykor. Programként a következő két napra pedig mindenkinek idejétől függően ajánlani tudok egy hosszabb bejegyzést a köszön- tőhöz kölcsönzött karakterekről, illetve Lynch Útvesztőjét is megpróbálhatjátok bebarangol- ni nálam. De addig is pihenjetek, egyetek és ünnepeljetek, várjátok a zöld alá érkező csomagokat meg olyan dolgok amik ilyenkor szokás.

Na jó nem szaporítom tovább a dolgot lássuk „mi ez?”, de még előtte… Mindenkinek na- gyon boldog karácsonyt.

(Tom Waits)

"God's Away on Business"

(Kurt Sutter - Sons of Anarchy 1. évad)

„Az anarchizmus az emberi elme felszabadítását jelenti, és a hit dominanciáját. Az emberi test megszabadítását a vagyon hatalmától. Megszabadítását a béklyóktól és az állam által kerített korlátoktól. Azt jelenti, hogy a társadalmi rend az emberek szabad csoportosulásán alapul.” – Emma Goldman

Az elképzelés csodálatos, mint általában. A megvalósítás már nehézkesebb. Idézzük fel csupán a keleti blokkot, s rögtön fel is villan, hogy az ilyen hangzatos elméletek hogyan is csúsznak félre, ha a gyakorlatba kellene őket átültetni.

A most terítékre kerülő sorozatnak is ez a fő gondolatmenete megfűszerezve természetesen a szokásos (mára már alapkövetelménynek vehető) egyéb szálakkal. Tehát lesz itt szerelem, árulás, megbocsátás, rejtély s számos más elmaradhatatlan kellék.

A történet egy motoros banda, az Anarchizmus gyermekei (SOA) körül alakul, kik egy régi kor maradványaként egy Államok béli kis városban, Charming-ban tengetik mozgalmas hétköznapjaikat. Úgy tűnik, hogy az idő itt valamikor még a 80-as évek közepe tájékán (vagy talán egy kicsit hamarabb) megállt, s mint apró szigete a „szabadságnak” saját törvényei (melyeket főleg a SOA határoz meg) alapján evickél valamerre.

Az eredeti könyves lista második fele, e mellé majd még jön a századonkénti 5 író, kik a világirodalom palettájára egy-egy színfoltot feltettek, s irodalmilag is a legmagasabb elitbe kerültek be (kizárólag Jeffrey kedvéért).

Remélem senkit nem keserítek el, hogy kihagytam valamit, vagy tántorítok el, mert az ízlésem csapnivalónak bizonyulna (bár ezt kétlem). Szóval jó olvasást, s a hiányosságokat pótolni, higgyétek el teljes mértékben megéri, mind a húsz alkotás, ami a listán szerepel egyedülálló és felejthetetlen. Még ha egyes művek az irodalmi kánon fő csapásvonalától nagyon távol is esnek.

Nos jó olvasást, s itt a második tizes:

Johnny Cash – Folsom Prison Blues