Colere

(Wim Wenders - Buena Vista Social Club)

Wim Wenders-ről (Millió dolláros hotel 2000, Berlin felett az ég 1987) már régóta tudom,  hogy egy zseni. Igaz közel sem láttam még az összes filmjét, sőt mondhatni alig-alig sikerült munkásságában elmélyedni, de már az eddig látott műveiből is le tudtam szűrni, hogy ő erre a műfajra született. Igazság szerint, ha jól emlékszem pont a Buena Vista Social Club-ról forgatott dokumentum-koncert dolgozatát láttam először. A filmet retorikai könnyedség érdekében most kettébontanám, s egy felől megpróbálnám bemutatni, mint koncert és a tagokat bemutató filmet, majd pedig, mint egy dokumentarista alkotást Kubáról.

Nos akkor néhány szóban először is a fantasztikus kubai zenészekről. Ry Cooder 1996-ban tobo- rozta össze az akkorra már feledés homályába merülő muzsikusokat, és rögzített velük egy albumot. Ez az esemény rettentően esetlegesen történt, hisz az eredeti tervek szerint egy könnyed világzenei albumot akartak készíteni a nyugat- -afrikai és a kubai hagyományban mozgó em- berekkel. A folyamatba egy apró porszem gördült, hisz a Kubába érkező zenészeket egyszerűen nem engedték tovább Franciaországból.

Ennek következtében Cooder úgy döntött, hogy az ott lévő zenészekkel készíti el a hanganyagot. S így állt össze a mára már világhírűvé vált társulat, azaz Ibrahim Ferrer, Juan de Marcos González, Rubén González, Pio Leyva, Manuel "Puntillita" Licea, Orlando "Cachaito" López, Manuel "Guajiro" Mirabal, Eliades Ochoa, Omara Portuondo, Compay Segundo , Barbarito Torres, Amadito Valdés, Joachim Cooder (és Nick Gold).

(Dali múzeum Figueras)

2006 novemberében eljutottam Barcelonába pár napra. A város nevezetességeinek végig böngészése mellett sikerült egy kis kirándulást tennem Figueras-ba, ahol is Salvador Dali (és még néhányan) saját tervei alapján berendezhette a város színházát. Előzetes várakozásaim nagy igényűek voltak, hisz már élt bennem egy elég erős kép a spanyol zsenivel kapcsolatban.

Első találkozásom vele talán nem is kép vagy tárgy volt, hanem a Luis Bunuel-lel közösen írt film, az Andalúziai kutya. Ezek után vetettem bele magam a szürreális alkotó élettörténetében. Lehet rosszul tettem, mert az ekkor bekövetkező törés, hosszú-hosszú ideig eltérített Avida Dollars-tól. Gondolom ezt nem igazán kell ecsetelnem, hisz a Gala-hoz fűződő kapcsolata, s az ebből következő változások (mind életében, mind a szürreális mozgalomhoz való viszonyában) egy kis utána járással könnyen kideríthetők.

Legfőképp most a múzeumra (Teatro Museo Gala Salvador Dalí) koncentrálnék, mely annyira hatással volt rám, hogy minden ellenszenvemet sikeresen legyűrtem pillanatok alatt. A múzeum keletkezéséről és történetéről csupán annyit, hogy 1974. szeptember 28-án nyitotta meg kapuit. A gyűjteményt és a belső terek kialakítását teljes mértékben Dali határozta meg (bár például egy terem megalkotásán Andy Warhol is segítségére volt, sőt, hogy magyar vonatkozást is említsek Gábor Dénessel is dolgozott együtt egy hologram kapcsán). 1984-ben, nem sokkal Gala halála után egy tűzeset kapcsán (melyben egyébként ő is megsérült) oda is költözött, s egészen haláláig ott élt. Az idegenvezetés tanúsága szerint többször feltűnt a látogatók között, órákat üldögélt a termekben, s egészen a végig (sőt talán még azon túl is) formálta a teret.

(Feith Bálint – Az utas)

Abban a szerencsés/szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy a kép készítőjét személyesen ismerhetem és barátságot ápolhatok vele. Mindettől függetlenül úgy érzem, hogy ebben a formában elétek tárhatom az alkotást. Azaz nem szeretnék mélyen szántó gondolatokba bonyolódni a fotóval kapcsolatban, hisz könnyedén rám süthető az elfogultság bélyege.

Azért mégis néhány szó. Először is az első vázlatban a háttérben még szerepelt néhány barlang rajz, de ez végül nem maradt meg a végső változatban. A maradék viszont nem csak Bálint formai érzékét dicséri, hanem tartalmában is vaskos gondolatot tesz az asztalra. Az előbbi megállapításba nem mennék nagyon mélyre, hisz nem rendelkezek ilyen szinten túlzott ismeretekkel, hogy releváns kritikával illessem, de azért megemlíteném, hogy a cigaretta elmosása nem túl szép látvány (,de szükségszerű).

A tartalmi vonatkozások (melyek azért nyilván a formában vannak kódolva) viszont annál érdekesebbek számomra, hisz mint Sunder Bercike néhány eddigi munkája (itt) is könnyedén s nagyon direkt módon rántja le a leplet a mai világ morális posványáról.

Mielőtt nagyon mélyre kalandoznék inkább abbahagynám - s megkérdeznélek titeket: mit szóltok hozzá - hogy a már említett bélyeg rám ne süljön. (Annyit azért még ideböknék, hogy a kép rendelkezik egy alcímmel, méghozzá: avagy kikockázzákacigimetmiközbenapokalipszistnézekmertazkáros.)

(Quimby - Theatrum)

Kiss Tiborék negyedik helyszínként érintették Debrecent a Theatrum turné folyamán. A március 15-én lezajlott koncert furcsa emlékként marad meg a Quimbyvel kapcsolatos élményeim között. Bár volt némi halvány foszlányom, hogy próbálkoztak már korábban is a színház felé kacsingatással, de semmi konkrét tapasztalatom nem kötődött eleddig ennek mikéntjéhez. Tehát nagy lelkesedéssel felvértezve érkeztem meg a Lovarda klubba, hol már minden készen állt a kezdéshez.

Az első furcsaság számomra a nagyterem kifordultsága volt (mely azért egyedi eset a turné történetében). A megfordított berendezkedés (tehát a színpad helyett a terem másik végében, az általában a közönség által elfoglalt terepen rendezkedett be a zenekar), mellyel egy részről teremtettek némi kamara színházas hangulatot, másrészről felfordították a befogadásra irányuló próbálkozásaimat. Melyekben némileg teret kapott a gondolat, mely szerint nem feltétlen ők vannak itt miattam, hanem én miattuk. Erre a gondolatra az előadás közben Kiss természetesen rá is játszott (mind a mellett, hogy szavaiból habár kicsit erőltetve is, de kivettem, hogy öregszenek, s velük öregszik a közönség is, s tart a gondolattól, hogy melyik fél lelkesedése tart tovább).

De mind e furcsaságokon túl a program is sok kérdést felvetett bennem. Igazából egy átlagos koncertjüktől szinte csak egy két prózai betétben, s a közönség pozíciójában tért el az élmény. Az utóbbi persze két arcú, hisz az esemény jellegétől független, sokan nem bírták állva végig ülni a felcsendülő műveket, s művészi szándék ide vagy oda, a szokásos erő (s egyben a „bacháliára” való felbújtás) ugyanúgy áradt a „színpad” felől. Tehát Kiss Tibor sikeres küzdelme démonaival semmilyen változást nem hoztak frontemberi minőségében, melyhez hozzáfűznék, hogy azóta 2-3 „normális” koncertjüket is meglátogattam, s ott sem éreztem semmi változást (mely ritka s becsülendő, illetve tovább erősíti a már-már közhellyé szürkülő állítást, miszerint nem a szerek teszik az embereket nagy „művésszé”).

A prózai betétek közül Varga Líviusz magánszáma volt a legkiemelkedőbb: egy nagyon jól sikerült stand-up comedy. A legelejéről igaz lemaradtam (hisz a zenészeken kívül senki nem dohányozhatott a küzdőtéren), de a többiek bőrébe való belebújást már végig kacagtam, némi ez nem normális, tiszta hülye kitörések közben. A többi prózai rész, hát nem is tudom, hogy volt e egyáltalán, de lehet csupán az én értelmezésemben nem számítanak annak a hosszabb átvezető szövegek (esetleg a számomra fel nem tűnő improvizációk, mikro jelenetek) némi „zaj”- és fényjáték közepette.

Mindenesetre a bő két órás program azt hiszem kielégítő volt, annak ellenére, hogy volt némi rossz íz a számban távozás közben. Tehát nem tudok mást javasolni, minthogy aki teheti látogasson el a további helyszínek valamelyikére, s adja át magát a pillanatnak, s hátha mélyebbre lát szükségességében, mint én (bár tudja a fene, lehet csupán annyiról volt szó, hogy a rajongók egy része már felnőtt, s gyerekestül érkeztek a helyszínre, ki tudja, ki tudhatja, de egyáltalán kit érdekel).

(Jean Michel Jarre – Oxygen)

Nos olyan izgatottság fogott el, mikor a kezembe vehettem végre Jean Michel Jarre 2007-ben piacra dobott dupla (egy dvd, egy cd) nem is tudom mijét. A szemlélődés után végre egy gyermek karácsonyi ajándék iránt tanúsított mohóságával estem neki a csomagolásnak, majd áhítattá átszellemült viselkedésem finomságra kényszerített. A döntés nehéz volt, hogy a 3D szemüvegekkel essek e neki a kalandnak, vagy kezdjem csak a hanganyaggal, mely már önmagában is annyiszor bűvölt el a régi lemezjátszó hangfalaiból.

Jean Michel Jarre-ról egyébként, amit érdemes tudni mind a Wikipédián (magyarul), mind saját oldalán (angol/francia) megtalálható. Legyen most itt annyi elég a zenésszel most ismerkedőknek, hogy lényegileg a most egyetemista korosztály szüleinek volt az „új” zene megtestesítője. Az Oxygen eredetileg pedig 1976-ban debütált, mint Jarre első albuma, bár ezelőtt, mint filmes és színházi zeneszerző már komponált. Viszont, ez lesz az az album, mely meghozza számára a világhírnevet és megalapozza további sikereit egészen napjainkig.

Visszatérve a kezdeti dilemmára, először az újra kevert hanganyagot gyűrtem le, mint szellemi táplálékot. S a szőr újra felállt a hátamon. Megbor- zongottam, s mintha megint először hallgatnám a már jól ismert dallamokat. Hát igen, bő 30 év ide, vagy oda, a zene még mindig az űrbe röpít. Hiába Hubble és a NASA más kütyüi, ezt az élményt még a „valóság” sem képes felülmúlni. Persze ez nem meglepetés annak, aki van olyan szerencsés, hogy hallotta már az albumot. A hangzás természetesen tökéletes, panasz nem lehet rá, bár majd kíváncsian várom, hogy ha haza jutok, hogy fog szólni a sok.kevés hangfal szetten.

Az igazi meglepetés igazából még ezek előtt fogadott, hisz amint sikeresen regisztráltam, egy a kiadványhoz tartozó weblapon találtam magam, hol minden nyálcsorgatásra késztető kedveskedés közül mazsolázhat az ember. Zenék, videók, képek és egy fórum, ahol kérdezgetni lehet a mestertől. Kedves és egyértelműen rajongó barát húzás, ami (lehet csak számomra) kissé váratlanul ért, de annál hálásabb vagyok érte.

Ezek után került be a gépbe a dvd, mely beolvasás alatt már a tokban megbújó két 3D-s szemüvegben kuksoltunk a tv előtt. A kezdeti csalódottság szempillantások alatt szertefoszlott, ahogy ténylegesen kirajzolódott a nappaliban a koncert tere. Mely alapvetően említést érdemel, hisz a rengeteg eszköz (melyet egy jó fél oldalon keresztül sorolnak a tokban megbújó kis füzetecskében), egyszerre teremti meg egy sci-fi-be illő laboratórium közegét, illetve az egésznek van valamilyen retro hatása (mint mondjuk Zsoldos Péter regényéből forgatott 4 részes filmsorozatnak, bár az ugye már csak a dátum miatt is az).

A variációk felett inkább nem török pálcát, de tény és való, hogy kevésbé tetszettek, s időnként nem is igazán oda illőknek éreztem őket. A koncert után következő extrák viszont élményszámba mentek. Nem is a szokásos „így készül”, hanem a hangszer bemutató túra, mely egyszerűen zseniális. Az ezeket követő videók pedig, hol még inkább érvényesül a 3D-s technika egyszerűen lenyűgözők s fantasztikusak.

S azt hiszem ennyi elég is, hogy elégedett csettintéssel kerüljön ki már elsőre a lejátszóból, s alig várjam, hogy haza jussak majd a jövő héten, s a rendes televíziómon a már emlegetett eszközökkel újra végig csodálhassam a kép- és hanganyagot.

+ Így készült
+ Jean Michel Jarre hangszerbemutatója
+ 3D-s videómontázs

(David Lynch – Inland Empire)

Lynch legutóbbi alkotása végre valahára eljut a debreceni Apolló mozi közönsége elé is. A március végére kitűzött premier természetesen aktuálissá teszi a filmmel való foglalkozást, de mindenképp megemlítendő, hogy a filmet már több mozi hónapokkal ezelőtt műsorára tűzte.

Természetesen ez nem is igazán meglepő, annak ki egy kicsit is járatos már a rendező munkásságában, s rendelkezik némi előzetes ismerettel a filmmel kapcsolatban. E néző számára ismerősen csengenek azon korábbi alkotások, mint például az Eraserhead (1977), a Lost Highway (1997), a Mulholland Drive (2001) vagy a Rabbits (2002), melyek bizonyos értelemben előzményének tekinthetők a mostani alkotásnak. S egyértelművé teszik számára, hogy nem egy a nagyközönséget vonzó könnyed pop-corn alkotásról van szó.

A lényeges különbség azért az eddig említett filmekkel szemben, hogy míg a Lost Highway és a Mulholland Drive egy bizonyos mértékig értelmezhető, cselekményében nyomon követhető, kifacsart krimi, addig az Inland Empire inkább az Eraserhead-hez hasonló szürreális, cselekményt felmutatni nem igazán tudó, gondolat folyam. A Rabbits pedig, minthogy egyes jelenetek egy az egyben át vannak emelve az Interneten közzétett sorozatból, mindenképpen legalább említést érdemel a filmmel kapcsolatban.