Colere

(Pan Nalin - Samsara)

Talán néhány tisztában vannak azzal, hogy az indiai (és ehhez közeli) filmgyártás nem csupán a Rushdie által is bemutatott Booly- wood-val kezdődik és ér véget. A legjobb bizonyíték erre talán Pan Nalin munkássága. Az indiai rendező két legismertebb filmje hazánkban is elért, s valami olyan káprá- zatos élményt nyújtott, melyet nehéz vissza- adni.

A Samsara lesz az talán, mely a két alkotás közül a könnyebben befogadható, a nélkül, hogy mélyebb ismereteink lennének a Budd- hizmusról, az indiai mitológiáról. Hisz a „misztikus szerelmi történet” falai közzé rejtett mondanivaló, talán könnyebben érthető, mint a Virág völgyében hasonló keretek között felvázolt indiai mitológia. Bár nehéz lenne megmondani, hogy az európai gyökerekkel rendelkező filmművészeten edződött szemek, valójában hogyan is reagálnak arra az igen különös filmnyelvre, mely a Samsara képkockáin előbukkannak.

De mielőtt túlságosan eltérnék eredeti célomtól, lássuk inkább a Samsara-t (A lélek körforgása). A film egy fiatal szerzetes egyik életének röpke epizódja, melyben a megvilágosodáshoz vezető út egy furcsa fejezetével ismerkedhetünk meg. Tashi (Shawn Ku, kinek ez idáig ez az egyetlen alakítása, de rendezőként és íróként több filmet is jegyez) tehát éppen egy „lépcsőfokot” lépett a dogmatikus Buddhizmus képzeletbeli lépcsőjén. De hosszú utazásából visszatérve azt veszi észre, hogy testi vágyai nem apadtak, sőt egyre erőteljesen törnek rá.

(Andrej Tarkovszkij - Katok i Skripka)

Andrej Tarkovszkij első filmje ez, mely előtt feltűnik a Mosfilm lógója. Eredetileg diploma- munkának készült, melyre így a kor (60-as évek Szovjetunió) elvárásai erősen rányomják a bélyegüket. Persze ennyivel nem lehet lesöpörni az alkotást, hisz esetlensége ellen- ére, már itt egyértelműen megmutatkozik a rendező zsenije, s nem egy stílusjegy tűnik fel, melyek a későbbiekben visszaköszönnek majd.

A történet, egy fiú és egy férfi bimbózó barátságát regéli el, mely eleve halálra van ítélve. Ahogy a címből is lehet következtetni két különböző világ - a hegedő (a kultúra, a fiú) és az úthenger (a munkás, a férfi) - találkozásának lehetünk szemtanúi. Melyet szinte végig hegedűszó kísér, s ezzel pótolva a párbeszédeket (hisz nagyon kevés hangzik el a film 40 pár perce alatt).

(A videoklip mágusai IV: Magyar fontról jelentem)

Videóklipes barangolásainkat a nemzetközi vizeken egy picikét felfüggesztve (már csak a vízumhiány miatt) hazai vizeken evezget- hetünk egy kicsit. Persze nem változik semmi, hisz mint hamarosan kiderül, a kis ország- unk könnyedén felveszi a versenyt a nagyvi- lággal e iparágban. Jó pár remek videóklip következik, reményeim szerint mindenki legnagyobb örömére (természetesen néhány gondolattal róluk), a hazai felhozatalból, de ahelyett, hogy össze vissza beszélnék, lássuk inkább az alkotásokat.

Ha eddig elhanyagoltam az olyan videóklipeket, melyek nem élőszereplős megoldásokkal operálnak (és itt az animációkra gondolok), akkor csupán ezért tettem:

Azt hiszem semmilyen kommentárt nem igényel.

Bródy János - Személyigazolvány

(Billy Wilder - Sunset Blvd.)

Billy Wilder-t gondolom nem túl sok mindenkinek kell bemutatnom. Ha mégis teljesen ismeretlenül csengene a név, a Van aki forrón szereti, biztos mond valamit. Valószínűleg a Sunset Blvd. is ismerős lehet egyesek számára, hisz ha csak abból indulok ki, hogy az IMDB-n ez a film összességében a 28. legtöbb pontot kapta, illetve a Noir kategória trónját foglalja el, elég népszerű lehet.

Persze ez a rengeteg udvarlás semmi jót nem tesz, helyette inkább a filmre kellene összpontosítani, hátha mindezek nélkül is megállja a helyét. Első ránézésre egy gyilkosság hátterének a meséje az alkotás. Adott az öregedő, hihetetlen sikereket maga mögött tudó színésznő, a fiatal író, kinek forgatókönyveiért nem igazán állnak sorba a stúdiók, néhány szerencsétlen véletlen, egy kis szerelem, szánalom, megalázkodás, féltékenység, s máris magától értődik a tett.

(Andrei Tarkovszkij egyetemi filmjei)

Ha csendben leülök és megpróbálom magam elé képzelni a legnagyobb német idealistákat, ahogy valahol időn és téren túl még mindig együtt próbálják meghaladni Kantot, az lényegileg semmit nem mond el Tarkovszkijról, de sokat elárul arról, hogy mi is zajlik egy „egyetem falai” között. Persze ennek a gondolatmenetnek a végigvezetéséhez egy olyan előfeltétellel élek, mely semmiképpen nem egyértelmű. Hisz ha akárki is rá tud mutatni arra, hogy a művészet akármelyik ága mióta szorul az egyetem falai közé az vagy járatosabb ebben a témában, mint én, vagy bolond (de leginkább mindkettő).

Igazat kell adnom azoknak az ellenvetéseknek, hogy ez valószínűleg egy történeti probléma lenne, hisz, ahogy korról-korra egymásra épül a fenomének megszámlálhatatlan sokasága, melyet jobb híján a művészet címkéje alá csoportosítunk, elkerülhetetlen, hogy erről krónikát vezessünk, s mint akármelyik tudományban így ez is krónikásokra szorul (mint ahogy az nyelvileg adott is). Ebből pedig hamar tudom lesz, s így tagolódik a már meglévő rendszerbe.

Beszélünk tehát irodalomtörténetről és -tudományról, filozófiatörténetről és -tudományról s természetesen ugyanezeket a szavakat a film után is aggathatjuk, illetve sorolhatnánk még egy jó darabig. Valami apróság viszont teljesen máshogy játszódik le az ilyen területeken. Méghozzá, mind a témát szolgáltató alapanyagok megszületése, mind annak feldolgozása s értelmezése. Vannak természetesen közös pontok, de alapvetően mind más alapul szolgáló cölöpöket igényel, melyek között aztán kifeszülhet egy háló, hogy azzá váljon ami.

De miről is beszélek? Arról, hogy míg egy vérbeli író magányos munkáját végzi, hogy azt valaki aztán magába és a könyvbe temetkezve elolvassa, s utána esetleg megbeszélje másokkal, addig egy film megteremtése és befogadása is társas cselekmény (már az esetek legnagyobb többségében). Tehát ha Hegel és Schelling együtt filozofálását párhuzamba állítom azzal, amit Tarkovszkij és társai műveltek az egyetemen, nem tévedhetek nagyot.

(A videoklip mágusai III: Spike Jonze)

Spike Jonze talán rögtön így előrefutva kicsit nehezebb eset, mint Gondry, hisz míg ő egy jól láthatóan kísérletező, új dialógusokat kiépíteni próbáló rendező, addig Jonze valami teljesen más úton közelíti meg a zene mozgóképes értelme- zését (ha használhatom ezt a fél mondatot a videóklipekre). Mint látni fogjuk ő a táncolós, éneklős, musicales klipektől egészen a talán kissé túlkategorizált „mozgókép, mint művészet” műfajának területére is behatol, azaz nem történe- teket mesél, nem illusztrál (legalább is a szó klasszikus értemében semmiképpen), nem is újraértelmez, hanem képeket tár a néző elé.

Az eddigiekben megszokott módon ezeket a felvetéseket a konkrét munkákon keresztül próbálom alátámasztani, amik ebben az esetben kronológiai sorrendben követik egymást. Az első még valamikor 1992-ből (a második videoklipje Jonze-nak):

(Woody Allen - Shadows and Fog)

Woody Allen-nek nem egy filmje van, amiben olyan parádés szereposztásokba botlunk, melyek megszégyenítik a legmagasabb szent- erdei fákat is. Ha csak a nem is olyan régi Celebrity-re, vagy az Everyone Says I Love You-ra gondolunk, rögtön látjuk, hogy a kis szemüveges zsidó rendező kedvéért nem akárkik sorakoznak fel. A Shadows and Fog is egy ezekhez hasonló csillagos ég, hisz talán elég csak John Cusack és Madonna nevét említeni, kik csupán asszisztálnak Malkovich-nak, Farrow-nak és persze Allen-nek.

A történet nem túl bonyolult (s a film is csupán alulról veri a másfélórás időtartamot), de annál többet mond. Adott Kleinmann (Allen), a feltehetőleg isten kiválasztott népéből származó irodista, kinek az élete egyetlen éjszaka alatt teljesen felborul, hisz városkájának éjszakáját szörnyű tettek kavarják fel. Az árnyak rejtekéből, a köd leple alatt egy gyilkos szedi áldozatait.

(Boris Vian - Szívtépő)

Ha az angolszász filozófia XIX. század végi és XX. század nagy részében fennálló trendjétől indulunk neki e könyv értelmezésének, talán elsőre még a horizont távolában sem tűnik fel maga a regény. Ettől függetlenül, talán még is itt kell kezdenem, hisz a számomra jól látható végcél megköveteli, hogy egy olyan gondolatmenetbe kezdjek bele, mely valahol innen indul. Egészen pontosan, onnan, hogy mi is a nyelv valójában.

A válasz természetesen hosszú tanulmányokat, egész életműveket kicselezve valószínűleg az örök homályba vész, de számunkra éppen elég egy hevenyész „definíció”, mely a kezdő lökést megadja. Ez pedig az lenne, hogy a nyelv az „objektív” valóság reprezentációjának reprezentációja, vagyis az észlelt jelenségek belsővé tételének elnevezése, és visszaadása. Vagyis egy eszköz, mellyel képesek vagyunk a közösnek vélt valóságot reprodukálni egymás számára (természetesen a saját szűrőinken keresztül).

Ez persze még sehová sem vezet, hisz ha azt mondom, hogy fájdalmat érzek egy szerettem elvesztése miatt, ugyan ki merné azt mondani, hogy tudja (ténylegesen tudja), hogy mi játszódik le bennem. Az egyetlen megoldás, mely ebben az esetben felvetődik nagyjából ugyanebben az időben a pszichoanalízis, mely ezen belátás ellenére megpróbálkozik a másik fejébe behatolni.

(Andrej Tarkovszkij)

Андре́й Арсе́ньевич Тарко́вский (hogy a teljesség kedvéért egyszer így is le legyen írva), reményeim szerint sokak által ismert és kedvelt rendező. Talán nehéz fába vágom a fejszémet most induló sorozatommal, hisz nem is kellene mondanom, hogy elég erős és bonyolult filmek tarkítják a rendező munkásságát. Szerencsére saját munkája „A megörökített idő” (Osiris, 1998) sok segítséget és támaszt nyújt az alkotásokhoz. Azaz - ha ilyen kijelentést egyáltalán tehetek - rajtam kívül, vagy éppen rajtam keresztül Tarkovszkij is írója lesz az elkövetkezendő bejegyzéseknek.

Hogy néhány ilyenkor ide kívánkozó adatot is leírjak a biztonság kedvéért, el lehet mondani, hogy a múlt század 32. évében született a Szovjetunióban, s 1986-ban Párizsban hunyt el. Filmjei nagy részét otthon, szülőhazájában készítette, de munkássága végén (amikor is lényegileg disszidált) Olaszországban és Svédországban is megörökített néhány gondolatot a filmvászon szerelmeseinek.

De igazából nem érzem szükségét, hogy nagyobb képet fessek magáról a rendezőről, reményeim szerint a filmjeiből, mint a kagylókat megmaradt lenyomataikból elő lehet rángatni, s alaposan szemügyre venni. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy néhány szóban megpróbálok képet festeni a filmekről, melyek a későbbiekben a boncasztalomra kerülnek.