(Quimby - Lovarda, Debrecen)
Egy barátom a koncert előtt biztos, ami biztos ki is mondta a gondolataimat, valami olyasmit mondott, hogy azért nem jön ő most Quimbyre mert fél nagyon, hogy szar lesz, öregszenek már ezek nagyon, nem akarok csalódni. Valami hasonló gondolattal felruházva tartottam a kezembe a jegyeket, s adtam át a biztonságőrnek, miközben valami elő zenekar melegítette a korán érkezőket. Engem nem hatott meg igazán, bár tegyük hozzá, hogy csupán fél füllel koncentráltam a dologra, a sör szerzése valahogy jobban motivált.
Aztán elkezdődött, s úgy tűnt minden rendben van. Kis Tibor uralja a színpadot, hangja rendben, a zenészek is kitesznek magukért. A közönség tombol, s egyre jobb a hangulat, ahogy sorra jönnek az ismertebb, nagyszerűbbnél nagyszerűbb nóták. Volt majdnem minden, mi nélkül elképzelhetetlen lenne egy Quimby koncert - Fekete lamour, Otthontalanság otthona, Autó a szerpentinen, Sehol se talállak, Androidő, Libidó - bár én jó néhány számot hiányoltam az esti repertoárból, de hát nem csak nekem játszottak a színpadról.
Tehát minden úgy tűnt, hogy ismét egy „átlagosnak” mondható Quimby koncerten leszek túl még éjfél előtt, de aztán a vége, a csúcspont összetört. Nem igazán akarom magyarázni, hogy miért is a Bordélyos a kedvencem a zenekartól, de valami szörnyű volt hallani. Erőtlenül, kifáradva, mintha csak fölösleges púp lenne így a végére csendült fel, s teljesen lelohasztott.
Legközelebb persze lehet más lesz, feltéve, ha lesz legközelebb részemről, ami egyelőre bizonytalan.


A képregény füzetek mára itthon is olyan népszerűvé kezdenek válni, mint a tengeren- túlon, vagy Japánban. Ez legfőképpen köszön- hető a filmiparnak, hisz az utóbbi időben rengeteg értelmezés került át a nyomtatott színes (vagy nem színes) képekről a celluloid szalagra. V for Vendetta, Sin City, The Dark Knight, hogy csak néhányat említsünk meg, melyek tényleg kimagaslanak a nagy áradatból.

Második felvonás, s ezzel kész is, bár továbbra sem állítom, hogy tökéletes lenne a lista, hisz nagyon keveset törtem rajta a fejemet, bár azt hiszem, hogy így sokkal hitelesebb, mintha hosszas napokon keresztül próbáltam volna rájönni, hogy mi is az mely felkerülhet erre a listára.
Egyre több helyen találkoztam olyan cikkel melyben a szerző egy-egy bekezdésben megpróbálja összeállítani a saját top100-as listáját. Nos én is gondolkodtam már régóta egy ilyen bejegyzésen, de valahogy sehogy sincsen kedvem egy ilyen lista elkészít- éséhez. Így én csupán 20 filmet próbálok meg ilyen módon e
Gondolom minden olvasómnak van legalább egy olyan filmes élménye, melyben a főhős az első képkockákon éppen egy halálos seb okozta trauma hatása alatt kezd bele az ide vezető útja taglalásába. Legjobb tudásom szerint ennek gyökerei egészen a klasszikus noir mozikig vezetnek vissza minket, bár lehet, hogy egy kis kutatómunkával ettől még mélyebbre is juthatnánk a filmtörténetben.
A cím így egyik felére nagyjából választ kínáltam, de egy gondolat erejéig időzzünk el a Bebop-nál is (nem csak azért mert az egyik kedvenc zenei műfajom, hanem mert egyébként is megérdemel egy szót). Ugye a jazz talán leginkább improvizációkra épülő stílusa, mely főleg a második világháború környékén hódított az Államokban és Európában. Persze ez csupán azért lényeges, mert erőteljesen utal a sorozat szereplőinek jellemére, illetve az egész sorozat hangulatára. Másrészt a részek, illetve az egész nagyon erős kapcsolatban áll a zenével (mely nem csak a részek címében nyilvánul meg, hanem a karakterek szavai is arra utalnak főként a következő rész előzetesében, hogy nem képek, történetek zajlanak a szemünk előtt, hanem felénekelt dallamok, de erre majd még később visszatérünk).