Colere

(Bryan Singer - The Usual Suspects)

A 40-es, 50-es évek Hollywood-ja ha úgy tetszik a német expresszionista fotó technika lázában élt. Sorra elevenedtek meg a fekete-fehér hősök, kik akármilyen csavaros bűnügy szálait ki tudták bogozni. Mára ez a műfaj annyi apró kis ösvényre szakadt, hogy  talán a néhai karakterek sem tudnának úgy eligazodni rajtuk, mint saját történetükön. Mindenesetre olyan sok remek alkotást köszönhetünk ezeknek az utaknak, hogy feltétlen megéri a barangolás e járt-járatlan csapásokon.

Kalandozásaink közben egy apró kis alkotásra akadunk, mely talán a két Oscar-díjával szalad felénk, vagy csak, mint megbújó orgyilkos ugrik ránk hátulról, de mindenképpen hatalmas élményt kínál. Ha már csak a szereplő gárdán futunk végig (Verbal - Kevin Spacey, Hockney - Kevin Pollack, Fenster - Bennicio del Toro, Keaton - Gabriel Byrne, McManus - Stephen Baldwin), talán akkor is sokan megnéznék az alkotást, ha viszont egy kicsit közelebb lépünk hozzá, talán nagyon kevesen lesznek, kiknek nem sikerül a kíváncsiságát felkeltenem.

A teljesség kedvéért, és a holnapi Spike Jonze videoklip áradat előtt itt van két tökéletes példa, amit a jó ízlés nevében nem lett volna szabad. Ha valaki esetleg nem ismerné David Hasselhoff-ot az gyorsan szégyelje el magát, bár gondolom a tengerpart őrére Lt. Mitch Buchannon-re mindenki emlékszik (ha esetleg ez így nem ugrik be - bár ezt erősen kétlem - akkor ott Michael Knight, aki csoda járgányával mindenképpen ott van a fejekben).

Nos de a hosszas mellébeszélés helyett, a tovább után láthatjuk az összes olyan számítógépes technikát, melyeket a kortól eltekintve sem lett volna szabad egy producernek (akárkinek) átengednie. Mélyeb- ben nem akarok belemenni a dolgokban, nézzétek meg és rájösztök.

(Szeptember 29. - Október 5.)

Szerintem az lenne a legegyszerűbb, ha sorba haladnánk a dolgokon. Először is felvettek, azaz a HAON segédszerkesztője lettem. Másodszor az egyetem gőzerővel nyomja magát, és szakdolgozat írás, meg OTDK-ra való készülés. Harmadszor, október 11-19. Fassbinder fesztivál a fővárosban. Remélem, valahogy eljutok egy-két filmre, mert nagyon jó lenne, de ez még viszonylag messze van.

A héten ismét egy film egy nap, hisz még jó az idő, a kocsmák is kellemesek, az egyetemi életbe való belerázódás után még ki kell élvezni a pár napot, mikor elég szuszogni, s nem kell minden energiát belefektetni, a még távolinak látszó célokba. Szóval mindenkinek jó ivászatokat, egyetemre vagy akárhova járást, meg ilyeneket.

(A videoklip mágusai II: Michel Gondry)

Michel Gondry mára inkább, mint film- rendező, s nem mint a videoklip gyártás egyik legnagyobb mágusa ismeretes. Pedig nem egy nagyszerű „rövidfilmet” hozott össze az 1963. május 8-án született francia úriember. Kezdetekben az Oui Oui nevű formáció dobosaként készített néhány klipet a bandájának. Ezek az alkotások felkeltették Björk érdeklődését, s a Human Behaviour mozgóképes változatának elké- szítése után szinte nem volt megállás.

Valószínűleg a legegyszerűbb módszer, hogy mind hozzá, mind a műfajhoz közelebb kerüljünk, ha néhány klipjét önkényesen kiemelve megpróbálok egy képet adni alkotói sajátosságairól, vizuális megoldásairól, illetve a mozgóképei viszonyáról a zenéhez.

Mit szólnátok ahhoz, hogy hagyjuk a hétre a televíziót, s mindenki elmegy a dvd kölcsönzőbe, mert ott legalább azt kaptok a pénzetekért, amit akartok. Na? Ugye mennyivel jobban hangzik. Nos akkor megpróbálok egy erősen felfelé tartó vezérfonalat felállítani, hogy mit is lenne a héten érdemes megnézni (ha valaki kipróbálná, jelezze nekem, hogy hogyan sikerül). A televíziót meg használjátok zene hallgatással egybekötött klip nézésre, hogy hátha felbukkan benne egy-két jó darab (én már lassan készen állok, szóval jönnek a tegnap beígért cikkek).

(A videoklip mágusai I.)

Mozgókép, film, rövidfilm, videoklip. Feltéve, ha megközelíthető ez a műfaj úgy, mint egy „elérési útvonal”. A dolog persze elméletileg áll, de a gyakorlatban roppant mód megkér- dőjelezhető, hisz ha boncasztalunkra fek- tetjük rengeteg furcsaságot, vehetünk észre, mely talán teljes mértékben kifordítja a fenti sort a sarkköveiből. S így talán a zene csatornák ürességét is megtörjük, melyek csupán puszta „húsként” dobálják elénk mindenféle reflexió (már ha egy-egy díjkiosztót leszámolunk, melyet egyébként meg nem tekintenék e műfaj reális mércéjének) nélkül.

(Fernando Meirelles - Cidade de Deus)

Isten városa nevében ellentétben nem kedvelt lakóhelye az emberek által tisztelt magasztosságoknak. Mondhatni istentelen hely. Nem ismer könyörületet vagy bocsánatot. De végül is mit várnánk Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedétől, melyet a kábítószer kereskedők tartanak a markukban. Persze az út idáig (azaz a kezdő képsorokig) messziről és kanyargósan vezet.

De még mielőtt rátérnénk e nem éppen sárga útra, néhány szót érdemelhet a háttér is, hisz nem túl sok film éri el, hogy a távoli latin-Amerikából hazánk televízió palettájának egyik visszatérő vendége legyen (bár itt lehet csupán a négy szobrocskára való jelölésről van szó). Illetve az sem mindennapi, hogy a film népszerűsége nem vezetett a adaptáció alapjául szolgáló regény fordításához.

Nos mivel az egyetemi elfoglaltság a tető fokára hág, ráadásul dolgozom, és még két egymást követő testnevelés órám is van, így inkább számítok a halottak, mint az élők sorai közzé. A mentegetőzés persze a hétközi forduló kihagyása miatt van, de hát kit érdekel, olyan szépen esik az eső inkább azt, mint tévét. Ha meg nem akkor még mindig ott a színes RTV, vagy mi a fene.

A hétvége viszont máshogy alakul. Sok jó film, kellemes pihenés. Némi finom étel és minden a helyén. No akkor ma rögtön ott lesz a Négy esküvő és egy temetés, mert ugye búsképű hős lovagunk mindig eléri, hogy a hölgyek jól szórakozzanak. Nyolctól Csocsó, mert azt még nem láttam. De kilenctől van még ilyen ördögi körös is, meg az esti kötelező Scorsese-vel a főszerepben.

Vasárnap a tegnapi felütés nyomvonalát követve ott az I. Q.-s szerelmes film. Aztán magyarul, fekete-fehérben egy kis bolondozás, s máris lovagolhatunk a Fakó lovas oldalán a vad nyugaton. De el ne felejtsük, hogy rögtön utána a Darwin-díj filmje, vagy esetleg újra japánból egy kis drámázás.

Nos ennyi, holnap jelentkezem rendes cikkel.

(Szeptember 8. - Szeptember 14.)

Na minden napra jut legalább egy fekete-fehér mozi, de nem tudom, hogy miről szólnak és hogy hol meg mikor adják. Na jó persze ez így nem igaz, de fáradt vagyok és már réges-régen szemináriumi dolgozatot kéne írnom, na szóval címszavak.

Párizsban járva minden szerelmes szív megdobban, de az éppen összetörtek is új ritmusra kélnek, pedig milyen szép lenne inkább szívpörkölt az abszint helyett. De ez sajnos csak a szenteknél megoldható, mert nekik vagy négyben, vagy máglyán, vagy aranyba öntve kell végezniük. De semmi baj, hisz a fejeket akkor is felfelé dobva divatos viselni még ha mókátlan dolognak is hat a főnökünk szoknyában, vagy inkább rózsaszín kis naciban, hozzá illő táskával és mobiltelefonnal. Bár az ilyen döntő pillanatokban jobb ha inkább kussolunk, mert még is csak komoly dolgokról van szó. Melyek akár húsz óra alatt megváltoztathatják az életünket pozitív vagy negatív irányban. Viszon ami biztos, hogy egy sanghaji asszony mindig vár minket a végén, bár lehet, hogy ez csupán az orsós tésztával megy el (sok ketchup). Nos persze ha azaz ember akarsz lenni aki ott sem volt, akkor hajrá, csak kerüld a fodrászatokat, mert nagyon unalmasak tudnak lenni mindig ugyanazok az arcok.

Nos akkor a hétre ennyit, mert tényleg dolgom van, ha befejeztem majd még jelentkezem.

(Björk - Homogenic)

Lehetne áradozni Björk (kimondhatatlan nevű) Guðmundsdóttir zenéjéről, s feltehetőleg található még néhány olyan jelző, melyet eddig senki nem használt a hölggyel és produktumával kapcsolat- ban. Azt is megtehetném, hogy teljesen fölösleges adatokkal bombáználak kedves olvasó az életével, az albummal kapcsolat- ban, s biztos érdekelne is téged, főleg ha nem olvastad még a megfelelő Wikipédia bejegyzést. Esetleg megpróbálhatnék valami frappáns expozéval előrukkolni, mielőtt a két videoklipet bevágnám ide a YouTube-ról, de nem fogok. Legyen elég ennyi, s talán ez is sok e fantasztikusan hideg és mégis érzelemtől túlfűtött zenéből, melyet a már 12 évesen publikáló izlandi énekesnő 1997-es (azaz azt hiszem 3.) albumáról ajánlok most nektek (a frappáns dolgokat most hagyjuk).