Colere

(Augusztus 11. - Augusztus 17.)

Egyfelől lehetne itten szólni az olimpiáról, hogy milyen szép volt a megnyitó, meg milyen ügyes a magyar különítmény, meg mennyire jó, hogy ilyen sokan vagyunk, meg ugye jobbak vagyunk az éremtáblán, mint a húzott szemű házigazdák (mármint az összesített mindenkorin). Másfelől néhány szót a ma induló Sziget is megérdemelne, mert ugye kicsi országunk legnagyobb, leghíresebb, legdrágább fesztiváljáról mindenki beszél, mint állat. Nos ezzel én természetesen máshogy vagyok, inkább hallgatok egy kis Jethro Tull-t, mert imádom a fuvola rockot, meg készülök a Sparba nagy bevásárlásra.

Más. Öt igenlő komment után közzé teszem a Kispál és a borz Csillag vagy fecske értelmezésemet Tolvaj vagy kecske címmel. Egyébként meg holnaptól tematikussá válik egy időre a blog, mivel először Charlie Kaufman alkotásait, majd Jim Jarmusch filmjeit fogom megvizsgálni közelebbről. De ez a bejegyzés természetesen nem erről szól, szóval lássuk mi lesz a tv-ben.

(Jean-Pierre Jenuet & Marc Caro - The City of Lost Children)

Jean-Pierre Jenuet és Marc Caro számos filmet jegyeznek együtt. A szerzőpáros hol közös rendezést vállalt magára, hol együtt dolgoztak már a történet megalkotásán is, hol pedig Jenuet vitte filmre Caro ötleteit. Az elveszett gyerekek városa kapcsán elmondhatjuk, hogy mind a történetet, mind a megfilmesítést közösen vitték véghez (igaz segítségükre volt még a dialógusok megírásában Gilles Adrien és Guillaume Laurant). Az eredmény viszont nem igazán hasonlítható össze egyik azelőtti munkájukkal sem.

Igaz, hogy látszólag egy negatív utópiában járunk, melyre már volt példa munkásságukban (gondoljunk csak a Delicatessen-re), de valami mégis furcsa. Talán ott kellene ennek taglalását kezdeni, hogy egy városban járunk, melyen mindig köd és éjszaka ül. Egy városban, honnan gyermekek tűnnek el, s egy titokzatos szekta uralja az utcákat. A realitás pedig teljesensen semmisé válik ebben az erőteljesen viktoriánus környezetben.

Egyfelől „Verne csodáinak” felelevenítésének lehetünk tanúi, másfelől a szereplők szürreális volta akadályozza, hogy akármilyen valóság alapot tulajdonítsunk ennek a történetnek. Illetve persze a helyszín, mellyel kapcsolatban egyetlen utalás sem hangzik el, hogy hol fekszik. Így csupán találgathatunk, hogy egy álmodozó elme fantáziájában, vagy az álmok mezején (pontosabban a rémálmokén) járunk e.

(Die Hard Quadrology)

A hős fogalma feltehetőleg egyidős az első társadalmak megjelenésével. Rengeteg irodalmi és filmes példa rendelkezésünkre áll, hogy ezt a különös archetípust megvizsgáljuk. Ha az idők hajnalától indulunk, akkor az ősközösségekben, vagy még hamarabb is rábukkanhatunk ennek a típusnak a legfőbb jellemzőire. Legelőször viszont talán a görögség mindennapjaiban jelenik meg a legelkülönít-hetőbben az a két út, mellyel a leginkább meghatározhatjuk e kiváló „embereket”.

Ugye egyfelől beszélhetünk az egyszerű halandók felett álló, természetfeletti kép- ességekkel rendelkező lényekről, illetve olyan hétköznapi figurákról, kik tette- ikkel kivívták a jogot, hogy ezzel az igen elit klubbal együtt emlegessük a nevüket. Klasszikus példákat felhozva rögtön em- líthetjük Akhilleuszt vagy akár Herkulest az első csoportból, a másodikból pedig Odüsszeuszt, esetleg Orpheuszt.

Az idő őrlő kerekei alatt viszont ezek a nevek megkoptak. A hit és a világ megváltozott, s ezzel együtt a kitüntetett férfiak és nők is más kontextusba burkolóztak, de feladatuk (mely talán a remény táplálása, a példakép szolgáltatása, illetve a tetteik történetével való szórakoztatás) szinte változatlan maradt. Mára szinte már rá sem lehet mutatni egyértelműen, hogy mivé lettek pedig mi is ugyanúgy őrizzük őket különböző formában.

(Augusztus 4. - Augusztus 10.)

Annyi sikeres blogozó van, valaki magyarázza már el nekem az Index vagy a blog.hu főoldalára vezető utat. Na jó, mondjuk annyira nem fontos, őszintén a kutyát nem érdekli. Ha jobban belegondolok korábban alaposan sikerült beszólnom nekik, szóval ez van. Meg ha jobban belegondolok, s sokan látogatnák az oldalt, meg sok hozzászólást kapnék, akkor melózni kéne, meg válaszolgatni, meg mit tudom én, szóval inkább hagyjuk.

A másik meg, hogy feledékeny vagyok, és csak azért jön ma a tv műsor, meg egyébként is van épp elég dolgom két döglés között. Tudjátok, megkaptam a barátnőmtől a Mester és Margarita orosz feldolgozását, ami nem rövid, de annál inkább jobb. Szóval készüljetek, mert erről is jön majd hamarosan poszt, meg a Riget-ről (Lars von Trier). Az elveszett gyermekek városa meg tényleg nem sokára, ha valaki hiányolná.

(Martin Scorsese - The Last Temptation of Christ)

Jézus Krisztus élete nem egy filmnek a témáját szolgáltatta. Számomra a kérdés, hogy ez a történet egy parabola, vagy valóságos teljesen lényegtelen. Az viszont sokkal jobban érdekel, hogy miért tudja annyira megosztani időnként az emberiséget, s hogyan lehet az, hogy egy szenvedés történet (Mel Gibson - Passió), melyben csak felfeslenek „Isten fia” földi pályafutásának mélységei, hogyan lehet elismertebb, mint Scorsese briliáns alkotása (melyet ugye Nikos Kazantzakis még lázadóbb alkotása alapján forgatott, esetleg valakinek a Zorba, a görög alapján ismerősebben cseng a név).

A képlet persze lehet nagyon egyszerű. A keresztény egyházak, nem szeretnének egy saját magában bizonytalan, már-már halandó, elesett vallásalapítót látni a filmvásznon. Persze a történetet tovább bonyolítja, hogy egy a diktatúra felé hajló karakterrel megelégednek (Pier Paolo Pasolini - Máté evangéliuma). A képlet így mégiscsak bonyolulttá válik, s nem ígérem, hogy akármilyen eszközzel fel tudom majd vágni ezt a csomót.

Krisztus utolsó megkísértése nem egy átlagos értelmezése a Biblia ide vonatkozó passzusainak. A cselekmény roppant furcsán és még annál is különösebb helyen ragadja a meg a fonalat. Jézust, mint a rómaiak „ácsát”, egy szenvedő, elgyötört alakként látjuk először a vásznon. S a továbbiakban egyre messzebb kerülünk a hit megváltójától, s egy embert pillantunk meg a mozgóképen. Talán ez lesz az első dolog, ami egyértelműen elválasztja az eddig említett filmektől, s kiinduló pontot szolgáltat arra, hogy miért nem lehetett hosszú időn keresztül televízióban bemutatni.

(Luis Buñuel - Las Hurdes)

A filmek területén jártas embereknek talán nem újdonság, ha azzal kezdek egy bejegyzést, hogy a zene gyakran minden. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a mozgókép mögé rejtőző, már-már a háttérben, a lényegtelenségben megbúvó soundtrack-ről. Hosszan lehetne emlegetni azért a sort, hisz nem egy olyan alkotás van, melyben a zene épp annyira a köztudat „kézről kézre” adott kincse lett, mint maga a mozi. Ugye említhetjük így a Csillagok háborúját, mely alatt a dallamok, ha észrevehetetlenül is, de mindig ott vannak. Beszélhetünk a Volt egyszer egy vadnyugatról, mely szintén rendelkezik egy közismert dallammal. Vagy az éppen az előző bejegyzésben említett Strauss darabról.

A sor természetesen nagyon hosszú, s nem is egy átfogó tanulmányra szántam rá magam, csupán példázni szeretném egy, talán nem is annyira közismert alkotáson keresztül, hogy a zene mit mutathat meg egy filmmel kapcsolatban. Buñuel egyetlen dokumentumfilmjéről van szó, bár a dokumentum jelző talán félrevezető lehet az alkotással kapcsolatban. A celluloid szalagnak hála valami olyasmi marad az utókor számára 1933-ból, mely nem mindennapi. Ha úgy tetszik a szürrealizmus céljának egyik legtökéletesebb megvalósulásáról van szó, mellyel összeakadhat az ember.

(Arthur C. Clarke&Stanley Kubrick - 2001 Space odyssey)

1968-ban, azaz egy évvel az ember Holdra szállása előtt Stanley Kubrick filmjét elkezdték vetíteni a mozik. Ebben az időszakban talán nem meglepő, hogy sokan kísérleteznek a sci-fi irodalommal. Az viszont teljes mértékben igen, hogy Kubrick mit is teremtett meg. Elég kevés olyan művészi alkotás van, mely évtizedekig meghatározza a tudományos életet. Persze ez nem Kubrick érdeme. Ő csupán az alapötletet vetetette fel Arthur C. Clarknak.

Tehát a kor egyik legelismertebb és legzseniálisabb tudományos írója, s az egyik legkülönösebb rendező közös munkájáról szeretnék most írni. A szinopszis végtelenül könnyen leírható, hogy ne rohanjuk rögtön a közepébe. Hisz három epizódról van csupán szó. Az első az ember majomszerű elődjének találmányáról, a második a fekete monolitról a holdon, a harmadik pedig a testen felülemelkedésről szól.

(Campus Fesztivál 2008)

Nulladik nap

Tavaly EFOTT, tavaly előtt, s azelőtt éveken át Vekeri, most Campus. Ha találgatnom kellene ráfognám ezt egy ügyes üzleti húzásra, de nem fogok. A lényeg, hogy a busz letett a bejáratnál, s egyhuzamban harmadszor is kezdetét veszi számomra a fesztivál. Hogy miért? Igazából nem tudom. Van valami különös varázs, ami visszatérésre kényszerít, ami a többi fesztiválon nem érvényesült, vagy elmúlt.

Lehet, hogy a tavalyi „motoros” biztonsági őrök párhuzama a Pokol Angyalival, lehet a tavaly előtti családias légkör (no meg persze a nyulak, de ezt inkább hagyjuk). De lehet, hogy csupán az idei kezdet is tökéletesen leírja, hogy miről van szó. Ugye az első jó pont, hogy a Debreceni Egyetem hallgatóinak egy jelentős része ingyen jöhet (no persze semmi hippiség, csupán üzlet), meg egy jegy mellé jár másik kettő (dettó).

Én egyik kategóriába sem tartozom. Kitüntetett vagyok, várom a fityegőmet. Jó két óra és meg is kapom, nem az ő hibájuk, máshol keverték el a nevem, de segítenek pedig nem is ismernek. Ez jó pont és a varázs már itt is van. Gondolom értitek. A biztonsági őr szintén kapott a csodafőzetből, hogy ezt is megemlítsem, hisz közlékenysége és kedvessége szinte hihetetlen. Nem néz csúnyán, csak magyaráz, minden kérdést türelmesen meghallgat, s válaszol.

Igen ez a nulladik-nap, s ezen kívül nem sok minden hoz lázba. Egy színpad üzemel, de nem az én ízlésemnek, de ugye nem én fogom megmondani… gondolom ezt is értitek. Úgy tűnik, hogy a jelenlévők jól szórakoznak. A háttérben már épül a városka. Sátrak rengetege fog holnap este már itt fogadni biztos vagyok benne, de várjuk ki. A sör hideg, a régi nagyok (tudjátok ahol béke, szabadság, szerelem volt a jelszó, vagy valami ilyesmik) szellemének csírája valahol elvetve a helyszínen. Hamarosan kiderül, hogy mennyire tudja visszaidézni azt amiért ide jöttem. 

(Július 28. - Augusztus 3.)

Na csak véget ért a hosszúra nyújtott nyaralás. Lényeg, hogy voltam fesztiválozni, holnap meg majd a továbbiakban bővebben is szólok erről (ki nyerte a tour-t egyébként?). Ugye voltam a Tiszánál, meg másik fesztiválon, meg itt-ott amott, de visszatértem, s holnaptól újra gondozásba veszem a kis kertemet. Előre tekintve lehet számítani némi Űrodüsszeia-ra (a trilógia, illetve a Kubrick film), az Elveszett gyermekek városára, meg hasonlókra, de nem akarok minden poént lelőni.

No, de azért még nem vagyok teljesen magamnál, szóval ismét csak egy film per nap van terítéken, inkább megyek iszok sört vagy valami hasonlót. Szóval értitek, a nyár még az eszembe van (ja a sorozatok nem számítanak filmeknek, főleg, ha nem a tv-ben nézed őket).

(Július 21. - Július 27.)

No haza tértem. Újra van net kapcsolatom, s ráadásul még jól is szórakoztam. A késés és a posztok teljes hiánya tehát ennek tudható be. No de a lényeg a lényegben, hogy itt vagyok. A vodka jó, a Tisza part nem, legalábbis szerintem. Dehát ízlés kérdése. A heti tv mustra is e szellemében születik, tehát kevés film, sok vodka, fesztivál vagy akármi, ami kienged a szobából a tv elől.

Nos ahelyett, hogy itt csépelem a szavakat, gyorsan elmondom, hogy lesz két film ma este. Először is Bergman kedvéért Max von Sydow és Bengt Ekerot sakkozik egyet a múzeumon, majd vagy inkább már közben elkezdődik a fiatalok szenvedése a Dunán, nagyjából dokumentum, nagyjából játékfilm, mindenesetre nem rossz.