Colere

(Július 14. - Július 21.)

Gyors leszek és szobatiszta, annyira nem érdekel ez most engemet. A lényeg, hogy betöltöm a 25. a héten, aztán meg pihi. Szóval a srácok meg a lányok kitettek magukért Spanyolban, szóval már várhatjuk az olimpiát, hátha még jobban összejönnek a dolgok, majd kiderül. A héten egyébként ne számítsatok túl sok minden jóra, mert nem lesz. Egy-két dolog akad, de nagyon karcsú, marad a kölcsönző, meg a mozi, merthogy utána legalább be lehet valahova ülni. Na jó nem szaporítom a szót, itt a heti adag:

A hétfő még jól is kezdődhet, hisz korán reggel valami doku da Vinci-ről (spanyol-olasz), hát lehet hogy még valami jó is kisül belőle. Aztán a műfaj marad, csak átmegyünk a francia csillagok alá, s megnézünk egy utolsó repülőutat, hátha ebből is kisül valami. Estére meg maradunk ahol vagyunk, csak a csillagok helyett egy színházba megyünk, valami Kék Papagáj hátha éppen jó darabot adnak, na majd kiderül.

(David Lynch - Fire Walk with Me)

Lynch a sorozat befejezése után nem sokkal hozzá is látott egy újabb egész estés történet leforgatásához, mely a 30 rész alatt megismert szereplők előéletét dolgozza fel. A film nagyjából ugyanab- ban a szellemben született, mint a későbbiek. Ötvöződik benne a televízió számára nélkülözhetetlen tömegszóra-koztatás eszméje, illetve Lynch sem igazán szab határt (vagy legalábbis Mark Frost nincsen annyira erőteljesen jelen készítésnél) szárnyaló elképzeléseinek (de inkább ez utóbbi dominál, hisz rengeteg elem - mely az előbbi számára írható - hiányzik az alkotásból).

A mozi egyébként az egy évvel ezelőtti gyilkosságot (Cooper ügynök előző ügye), majd pedig Laura Palmer halála előtti utolsó napjait kívánja bemutatni, s eddig fel nem fedett összefüggésekre óhajt rámutatni. A szereplők közül csak Lara Flynn Boyle cserélődik ki, így Donna szerepét Moira Kelly vállalja magára. Illetve természetesen az előző ügy kapcsán feltűnik még néhány eddig meg nem ismert alak (köztük David Bowie is egy-két jelenet erejére).

(Mark Frost, David Lynch - Twin Peaks)

A kilencvenes évek legelején szinte a semmiből tűnt fel és szakított hatalmasat a képzeletbeli kisváros legsötétebb történetének krónikája. A siker talán furcsa, hisz ha David Lynch-et vesszük alapul, ez nem is annyira egyértelmű. Mark Frost viszont valami csodapálca segítségével képes volt a televízió igénye szerinti mederbe terelni Lynch „művészetét”. A szer- zőpáros pedig így 30 epizódon keresztül - ha nem is tudatosan - új életet lehelhetett a lassan szétesni és érdektelenségbe fulladni látszó tömegszórakoztatásba.

Merthogy alapvetően erről van szó. Számos tanulmány foglalkozik vele, hogy Lynch-nek és Frost-nak sikerült ügyesen elkeverni a magas- és a tömegkultúra elemeit egy olyan üstben, melyből a végtermék valami új és addig ismeretlen levesként materializálódott. Ha a hasonlatnál maradunk, akkor az olasz konyhát kell elővennünk, melyben ugye az alkotóelemek inkább csak egymás mellé dobálva, látszólag tudatosság nélkül eredményeznek igen váratlan eredményt.

Talán nem túlzok, ha a Twin Peaks-et ehhez hasonlítom. Ha már csak abból indulunk ki, hogy az IMDB-n milyen skatulyázást kap az alkotás rögtön zavarba jöhetünk. Hisz ki gondolná, hogy ha valaki egy lapon, egy alkotáson belül említi a vígjátékot, a sci-fi-t, a krimit, a thrillert, a horrort, a romantikus szappanoperát (és még sorolhatnám hosszasan) abból valami jó is kisülhet. Nos egy ilyen szkeptikus ha mégis rászánja magát igazán nagyot csalódhat, méghozzá erőteljesen pozitívan.

(Július 7. - Július 13.)

Baszki Bicskén pláza épül, hallod ezt Patkány. No mindegy, nem is ez a lényeg, csak hát az ilyen személyes megjegyzéseket ugyan hova bökjem oda. Hagyjuk. Azaz igazság, hogy jelen pillanatban Twin Peaks-ben élek (majd hamarosan elmesélem) és ez elrabolja minden időmet (hogy ne aggódjatok miattam: azután átköltözök a Birodalomba és majd arról is story-zok egy jó hosszút). Szóval mindenki érdekében, de legfőképp az enyémben bevezetem a hétre az egy nap per egy film szabályt. Ennyi tévézés és konec! Világos? Nem? Akkor elmagyarázom bővebben.

Szóval van a hétfő, és van a beszélő doboz. A kettőben a közös, hogy van egy kis futball, de nem ám akármilyen. Szóval adott a fiatal angol, aki nem tud mit kezdeni az életével, s nincs is benne más, mint a drogok, a pia, a nők meg persze a szaros Chelsea. Hát mit is tehet így a kollega, mint felcsap foci huligánnak (de nem ám a buzikat verő, székházat ostromló fajtának) hanem igazi fanatikusnak. Az ő életét néhány drámán keresztül követi végig a film. Ennyit megérdemel a hétfő.

(Woodstock, 3 nap béke és zene)

1969 augusztusában a világ egy piciny szegletében olyan erővel söpört végig az új kor szelleme, hogy az szinte visszaidézhetetlen. Az előszelek már érezhetőek voltak, hisz az államok nyugati partját már új hullámok ostromolták, s úgy tűnt, mintha soha nem akarnának megnyugodni. Valami különös és feledhetetlen volt készülőben, melynek a csúcspontját végül utólag sokan a 39 évvel ezelőtti 3 napban látták megtestesülni.

De miről is van szó? Természetes a Max Yasgur birtokán megrendezett fesztiválról, mely azóta is nemzedékének egyik legfontosabb jelképe. Egy fesztiválról, mely túlmutatott végül mindenen, s felrúgva a szabályokat három napra békét és zenét teremtett. Talán nem méltatlan, ha a fesztiválok anyjának nevezzük, és éppen a hazai fesztivál szezon előtt felelevenítjük néhány pillanat erejéig.

(Június 30. - Július 6.)

Úgy tűnik, hogy valamiért nem megy a tippelés a focival kapcsolatban, biztos azért mert túl sok érzelmet keverek bele. No mindegy. Nyerte a hispánok és ez elvileg jobb, mintha a fritzek nyertek volna, de végül is mindegy. Én leszigorlatoztam. Jó lett. Most már ráérek és szabad vagyok. Szóval készüljetek. Egyébként meg bocsánat, hogy csak ma kerül fel ez a bejegyzés, de iszonyat fáradt voltam tegnap. No de lássuk mit ígérnek a beszélő képek. 

Nos úgy tűnik, hogy a királyi egyes sem akar lemaradni a nagy nyári sorozat dömpingről, szóval rögtön be is húz két európai valamit, majd meglátjuk, hogy milyen (az esti egyébként mini, meg hülye című, a másik meg nyomorék és egyetemista). A tv2-n a Halálhajó, hátha tényleg annyira haláli, mint ahogy a neve mondja. Az RTL-en a Hellraiser valamelyik része, nem tudom, de nem is érdekel. A Maestro a folyón, na ez jó, meg is érdemelte a díjat, vagy jelölést, vagy mi a csodát. És természetesen a múzeumban egy doku, mert ugye az oda való, meg egy muzeális darab Orsótól, valami óra szerelős, de egészen jó, bár nem az igazi.

(Four Room)

Vannak filmek, melyek narra- tívájuk szemszögénél fogva egy új, szokatlan kontextust állítanak fel. Ilyen például számomra a Rosencrantz és Guildenstern halott, melyben a Hamlet érdekes parafrázisa fogalmazódik meg az eredeti műben szinte teljesen lényeg- telen két szereplő nézőpont- jából. Ha akarom a Négy szobát is nyugodtan tekint- hetem így, hisz a filmben a (már-már kafkai kisember) teljesen lényegtelennek tűnő karakter lesz a központba állítva, s az igazán érdekes történetek csupán díszletként szolgálnak az ő „börleszkjének”.

Ha gyorsan végigszaladunk a szinopszison, látjuk, hogy négy rendező négy történetéről van szó, melyek egy régen jobb napokat látott szálloda valamelyik szilveszter estéjének a krónikája. Az epizódokat pedig a már említett Tim Roth által zseniálisan alakított Theodore, vagy inkább Ted (ahogy jobban szereti) kapcsolja össze, s természetesen az ő szemszögéből követjük ezeket végig.

(Június 23. - Június 29.)

Na kezdjünk mindent az elején: a portugálok mégsem szépek és okosak, meg a hollandok sem, szóval számomra teljesen érdektelenné vált az a hülye sportág amiben 22-en kergetnek egy idióta, pöttyös, bőr labdát. Inkább elmegyek nyaralni valami hűs helyre, mert elegem van a tv-ből, a vizsgaidőszakból, meg úgy nagy egészében mindenből. Aki velem akar tartani, annak üzenem, hogy holnap indulok tutajjal Tokajból, bár lehet némi pince les után visszafordulok.

No de komolyra fordítva a szót, valahol repes a kis szívem, hogy így alakultak a dolgok, mert nem kell a focit néznem, s jöhet valami sokkal élménygazdagabb szórakozás. Mondjuk szalonnasütés, moziba menés, kiállítások mustrája vagy netán tv, de az csak utolsó eshetőségként. Bár ha jobban megnézem egész jó hetünk lesz.

(Emmanuel Carréra - La Moustache)

Kevés olyan film volt eddig életemben, mellyel kapcsolatban beláttam, hogy racionálisan semmi esélyem nincsen megközelíteni. Talán fel is tudom sorolni ezek filmek sorát, mert tényleg nagyon rövid. Ugye ott van Buñuel Andalúziai kutyája, illetve Lynch Radírfeje, esetleg egy-kettő a Quay testvérek animációi közül, vagy néhány Svenkmajer. Furcsa érzés, hogy mindettől függetlenül még inkább vonzódom ezekhez az alkotásokhoz, s időnként muszáj újra és újra megnéznem őket.

Ebbe a nagyon „erős” sorba 2005-ben iratkozott fel Emmanuel Carréra Bajuszával (melyet saját regényéből rendezett), s lehengerelt, annak ellenére, hogy történet nem is kezdődik úgy, mint az eddig említett alkotásokban, hanem mintha ígérne valamit. Hisz Marc Thirez (Vincent Lindon) bajsza nem tűnik egy megfoghatatlan metafizikai jelenségnek, s még az sem, hogy levágja és ez senkinek sem tűnik fel, még feleségének, Agnés Thirez-nek (Emmanuelle Devos) sem. Az ezután következők viszont már teljesen érthetetlenek, hisz a férfi életének meghatározó dolgai lassan kifakulnak a konszenzuális valóságból, s úgy tűnik, hogy már csak az ő fejében élnek (az apja, a Balin töltött nyaralás, a tegnapi barátok, akiknél vacsorán voltak stb.).

(Joel Coen - The Big Lebowski)

Vannak filmek, melyek már csak a felvonultatott karakterekkel is megállják a helyüket, s nincs szükségük egy túlságosan is komolyan vett történethez, hogy a képernyő elé szegezzék a nézőt. A Coen testvérek Lebowski-ja is majdnem ilyen, bár itt maga a történet is zseniálisan áll össze. Persze nehezen lehetne ezt így elkülöníteni, hisz az események nagyrészt a karakterekből következnek, s mondhatni azok mozgatják azt.

Adott egy Jeff Lebowski (Jeff Bridges), alias Töki, kinek senki nem szólt, hogy a 60-as évek végül nem hozták meg a kívánt változásokat, s a „csövesek” ideje lejárt. Ettől függetlenül ő éli felhőtlen életét a joint-jaival, a fehér orosz koktéljaival és a „tekével”. Nincs is ezzel semmi baj, hisz két barátjával Walter Sobchak-val (John Goodman), az agressziórohamokban kitörő vietnámi veteránnal, és Theodore Donald 'Donny' Kerabatsos (Steve Buscemi), a kicsit ügyefogyott és ostoba, de szeretni való tekéssel békében éli mindennapjait. Egészen addig, míg egy félreértés miatt két férfi betör a lakásába és rávizel a szőnyegére.

Itt kerül a képbe a másik Jeff Lebowski (David Huddleston), a milliomos, kivel Tökit összekeverték. „Hősünk” pedig elindul, hogy kárpótlást követlejen, s ezzel belekerül egy látszólag kilátástalan helyzetbe, mely egymillió dollár, egy emberrablás, némi utódnemzés és rengeteg nihilista, pornós és néhány más a pénzre utazó tényező körül zajlik. Illetve persze ott a kugli bajnokság is, melyen éppen az elődöntőbe jutottak.