Colere

(Anne Rice - Interview with the Vampire

Neil Jordan - Interview with the Vampire)

A comment:com-ról értesültem Stan Winston haláláról (RIP), kinek köszönhetően időnként lenyűgöző látvány - mely teljesen hitelessé tett akár egy robotot, akár egy vámpírt - tárult elénk a vászonról (vagy képernyőről). Az ő emlékére szeretném felidézni most Anne Rice teremtményeinek első krónikáját, s az abból készült filmet. Előre vetném, hogy mindkét alkotás a szívem csücske, s ezért lehet kicsit túlzásba is fogom vinni a dicséretet, de kérlek bocsássatok meg nekem ezért.

A regény és a film cselekménye lényegileg egy kalap alá vehető (a legvégét leszámítva). Egy riportanyagot olvashatunk végig melyet Daniel Malloy (Christian Slater) egy fiatal „újságíró” Louis de Pointe du Lac-val (Brad Pitt), a vámpírral készít. A könyv lapjain és a film képkockáin tehát egy mitikus lény 200 éves élettörténetét követhetjük onnan, „ahonnan kezd izgalmassá válni, amikor befogadta az éjszaka”. Ez az élet pedig tele van szerelemmel, árulással, szenvedéssel, magánnyal, vérrel (természetesen) és egy központi kérdéssel, mely a faj eredetére irányul. A mesélőn kívül még két  legendássá vált szereplője van a történetnek, méghozzá Louis „atyja”: Lestat (Tom Cruise), és közös „gyermekük”: Claudia (Kirsten Dunst).

(Talking Heads)

Patrick Bateman egy elejtett gondolatából kiderül, hogy hiába a Genesis-ről való áradozás, hiába Whitney Houston berobbanása a köztudatba, s hiába a Huey Lewis and the News poszt-punk muzsikája, a kedvenc zenekara mégiscsak a Talking Heads. Bevallom, hogy míg nem olvastam Ellis regényét, azt sem tudtam, hogy létezik ez a zenekar, de az óta már nekem is szerepel a top 10-ben.

A zenekar 1974-ben alakult New York-ban és 1991-ben oszlottak fel, 2002-ben pedig bekerültek Rock and Roll Hall of Flame-be. Általában a New Wave, a Post-Punk és az Art Rock hangzatos kategóriáit szokták rásütni a David Byrne (ének, gitár), Chris Frantz (dob), Tina Weymouth (basszusgitár) és Jerry Harrison (gitár, billentyűs hangszerek – 1976-ban csatlakozott a többiekhez, s utána még néhány kísérő zenész is a 80-as években) keze alól kikerülő muzsikákra (vagy pontosabban ezek egyvelegeként jelölik meg a zenéjüket).

(Bret Easton Ellis - Nullánál is kevesebb

Marek Kanievska - Less than zero)

Lassan a végéhez közelítek és a hátam mögött tudhatom az összes Ellis regényt (lényegileg a regények már meg is vannak, csak a novellák hiányoznak). Valami most mégis történt velem, s kicsit megroppantam. A Nullánál kevesebb utolsó oldalait egy rövidke vonatúton fogyasztottam el, s utána 10 perces teljes ürességbe burkolózva néztem a semmit. Pedig itt nincsen vérben tocsogás, mindenfelé repülő végtagok, vagy ezek előfeltételének a mértani pontossággal történő ábrázolása. A probléma viszont éppen ez, hisz így nincs lehetőségem a felszínen ragadni, s kénytelen vagyok végre egyszer nem csak halvány megjegy- zésekben, hanem ténylegesen szembenézni az amerikai író világának legszörnyűbb oldalával.

Eddig tudatosan kerültem, hogy szót ejtsek a legnagyobb félelmemről, de most már nem kerülhetem el, hisz Clay rövidke története - melyet az ő szemszögében elénk tárt naplóbejegyzésszerű rövidke „fejezetek” rajzolnak ki - annyira nyíltan és húsbavágóan mutatja fel azt, hogy megkerülhetetlen. A történetről annyit, hogy egy nagyon szaggatott elbeszélése az előbb említett fiatal karácsonyi szünetének. Ezt az időt otthon L. A.-ben tölti, hol 4 hónap után ismét találkozik régi barátaival.

(Június 16. - Június 22.)

Az Európa Bajnokság lassan felnő csoportkörös kiskorúságából, s elkezdődik a tényleges viadal. Néhányan már tudják, hogy matematikailag ott vannak (hollandok, portugálok), néhányan pedig tudják, hogy már csomagolhatnak (Svájc, Görögország). A dolgok bonyolítása végett az NBA nagydöntője is elérte a kritikus 3-1-es állást, így a Boston egy győzelemmel hosszú-hosszú idő után újra zászlót lógathat a csarnok tetőszerkezetére.

De ez nem minden. 16-án azaz hétfőn lesz 50 éve, hogy Nagy Imrét és társait elítélték és az ítéleteket végrehajtották. A kerek évforduló lehet valószínűleg az oka, hogy a per kép- és hanganyaga végre valahára a nyilvánosság elé került méghozzá digitális formátumban. A hétfő tehát erről fog szólni, mindenhol dokumentum filmek, filmek. Az utóbbiak közül egyet tiszta szívvel ajánlok, hisz Eperjes Kádár szerepében… no mindegy, szóval Duna 22:20. A hét kezdetén azért lesz más is. A Filmmúzeum reggel az első egészestés Alfa holdbázis kitudja hányadik ismétlése, majd Fellini mesél fél négytől, este pedig újra vetítik 13 részben a 65-ös Belphegor (reméljük most lesz 10. rész is).

(Bret Easton Ellis - Lunar Park)

Bret Easton Ellis úgy tűnik nem képes bizonyos dolgoktól elszakadni. Azt kell mondanom, hogy a magyarul is megjelent teljes életművében támái bizonyos szemszögből állandóak (ami persze nem feltétlen baj). Hogy miért is mondom ezt? Ha csak a már ezen az oldalon vizsgált alkotásaihoz nyúlunk vissza, akkor is teljes mértékben látszik, hogy a Holdpark azoknak a műveknek a szintézise, méghozzá a teremtett Ellis karakteren keresztül. De még mielőtt három mondatban elintézném az alkotást, lépjünk egy lépést közelebb.

A szinopszis alapján úgy tűnik, hogy Ellis sikeresen keresztezte a Lila Akác közét, Agyament Harry-vel és beleoltotta a növénybe Stephen Kinget, illetve a Poltergeist-t. Miért? Adott a főszereplő (Bret Easton Ellis), ki sikeres írói kezdetek után megcsúszik a csillogás ösvényén, s mint annyian a legális és illegális drogok világába veszik szelleme. A kiút egy régi barátnő (Jayne Dennis) oldalán bukkan fel életében, kivel egy kertvárosi idillben találnak „otthonra”. Itt viszont elszabadul a pokol, s a Woody Allen karakterhez hasonlóan Ellis-t saját teremtményei kísértik (természetesen a karakterekből adódóan kevésbé viccesen).

Tehát első olvasatra kaphatunk egy közepes minőségű szimulákrum önéletrajznak tűnő horrort/thrillert, mely annyira veszi komolyan magát, mennyire éppen kell. Ebben az olvasatban semmi meglepő nincs, hisz nagyjából nyomon követhető a három szálon futó cselekmény, melyben minden a műfajhoz köthető igény kielégül, ha nem is teljes mértékben, de a felszínen igen.

(Június 9. - Június 15.)

Na úgy tűnik, hogy a fociban megnyilvánuló modern „hős” (Akhilleusz – Frei), „példakép” (C Ronaldo – Ady Endre) fogalma a tévéképernyő elé szegezi a magyarság nagy részét (bár már azt is tudjuk, hogy a kedvenc tahó doktorunk érdekesebb, mint egy BL döntő). Szóval ezen felbuzdulva elmondom, hogy úgy is a portugálok fognak nyerni, mert ők a legszebbek, és ezt bárki megmondja. De ahelyett, hogy ebbe mélyebben belemennénk próbáljuk meg elterelni a figyelmünket 22 ember labdakergetéséről és vagy ne nézzünk tv-t, vagy csináljuk azt értelmesen (persze azért én is a focit fogom nézni).

Holnap rögtön meg is nézek valami kanadai-német rettenetet a klubbon még délelőtt, azt mondják, hogy olyan kalandos, NASA-s agytépős baromság, de ti inkább ne tegyétek. Ott van helyette inkább Kertész Mihály Út Santa Fébéje, ami sokkal tartalmasabb szórakozásnak ígérkezik a múzeumon.  Új sorozat indul (erről még később) valami Sarah Shahi-val, aki inkább baktérium mentes arcával, mint akármi mással... (egyébként ő még egy másik sorozattal is debütál a hétvégén, szóval valami csak lehet a levegőben). Estére még egy kis verselés, meg egy szovjet dolgozat (bár ez inkább hajnalra), mert aminek a leírása úgy kezdődik, hogy „Egyszer volt, hol nem volt”…

Nos most kivételesen semmit nem szeretnék mondani, csak néhány linket ide biggyeszteni és döntse el mindenki magának, hogy mit is jelent számára…

Annyit azért talán mégis, hogy egy Nigel Tomm nevezetű emberről van szó, aki filmeket rendez (Hamlet vagy ugyan ez itt, Zabhegyező, Godotra várva, Karamazov testvérek – mind 2008!!!), Shakespeare műveket remixel, illetve megalkotta a Blah világát (itt vagy itt és azt hiszem itt is). Jó olvasgatást, jó kutakodást.

(Terry Gilliam - Twelve Monkeys)

(Június 2. - Június 8.)

Úgy tűnik eltelt egy hét és én még semmit sem tettem a haladás érdekében, pedig nyakamon a vizsgaidőszak és a labdarúgó Európa Bajnokság. Mondjuk utóbbi nem érdekel annyira, hogy Shakespeare hősei tényleg tragédiában hajszolták magukat. Azért gondolom mindenki kívülről fújja már, hogy szombaton este mi-mikor, szóval nem is vesztegetném rá a szót. Inkább mondok négy fantasztikus nevet: Chat Baker, Ella Fitzgerald, Quincy Jones és Dizzy Gillespie hétfőtől csütörtökig a szokott helyen és időben. Jó zenehallgatást mindenkinek.

Egyébként meg úgy tűnik ez a hét sem hoz semmi váratlan fordulatot. De végülis mit várunk egy színekben gazdag beszélő doboztól. Attól még, hogy a nappali közepén van, nem biztos, hogy megváltást hozhat az életünkbe. Ahhoz valami más kell. Azért a képcsövek szerelmeseinek itt a heti intellektuális adag.

(Bret Easton Ellis - Glamorama)

Ellis a 80-as évek egyetemi életén keresztül bemutatott „soha véget nem érő házibuli” után, a Nyomorultakat a tizedváltásnál a háttérben tudó yuppi „érzelmi és etikai” sivárság után a 90-es évek eleji fénytől és csillogástól elválaszthatatlan színészek és modellek által uralt birodalomban folytatja hősei történetét. A tőle megszokott módon természetesen itt is kendőzetlenül, bőven kiérdemelve a 18-as karikát. De ismét megbújik valami a leszakadó testrészek, az öncélú szex jelenetek és az egész modell-terrorista sejt mögött.

Modell-terrorista sejt, talán inkább kezdjük azért ezzel. Emlékszik e valaki még Victor Johnson-ra, Lauren egyetlen igazi dráma szakos szerelmére, ki a helyett, hogy őt boldogította volna Európát járta be az ismert szemeszterben. Ez a fiatalember felnőtt időközben és Victor Ward néven került közel a sztárság kínálta flitteresőhöz. Szinte  érthetetlen is, hogy a világ legújabb üdvöskéje, hogyan kerül a legmenőbb klubokból, a legjobb nők ágyából egyenest egy mára már leköszönt modell, Bobby Hughes vezette terror szervezetbe a visszaszámláló fejezetek erdejében.

A válasz lehet egyszerű is, de a dolog sajnos nem lesz könnyű, hisz a kezdetben felmerülő szokás szerinti társadalomkritikai él igaz, hogy megállja a helyét (sőt ha nagyon akarom akár egy három lábú sámlit is eszkábálhatnék belőle), de ebben az esetben sokkal többről van szó, vagy kevesebbről. Hisz nem elég a „főhősünk”-höz való viszony képlékenysége a mű alatt, még az egész „valóság-nem valóság” halmazokat is nehezen lehet felépíteni.