Colere

(Anthony Burgess - Gépnarancs,

Stanley Kubrick - Mechanikus narancs)

Burgess regénye azt hiszem, minden későbbiekben elhangzó ellenvetésem ellenére, a kiválóan sikerült Stanley Kubrick film hatására került a kezembe. Első nekifutásra pár oldal után félretettem, hogy majd máskor, melyet betudok a szokatlan nyelvezetnek, s a rengeteg szláv szónak, melyek rettentően megnehezítik a „szórakozni” vágyók feladatát. Másodjára néhány oldal után viszont könnyedén vettem fel a fonalat, s hamar belerázódtam a kicsi elbeszélőnk, Alex történetébe. (A blogot rendszeresen olvasóktól elnézést a kis csalásért, de ezt kössétek ehhez)

A regény cselekménye nem túl bonyolult. Adott egy anti-utópia, melyben hősünk drúgjaival az önkifejezésnek csupán egy oldalát találja - esetleg kettőt - mégpedig az öreg ultra-erőszakot - illetve a régi digi-dugit. Természetesen a még 16 évet sem betöltött, agresszív, bár mégis a magas kultúrában járatos - főként a komoly zenében -, s meglepő intelligenciáról tanúbizonyságot tevő narrátorunk hamar a törvény kezére kerül. 2 évet húz le a rácsok mögött, ahonnan egy új lehetőség, a Ludovico-módszer - egy bizonyos átnevelő eljárás - önkénteseként kerül újra ki a jócskán megváltozott világba. S nem csupán a világ, de ő is új emberként, mondhatni a választás lehetőségtől teljesen megfosztott társadalmi katonaként kezdheti újra.

(Május 26. - Június 1.)

Úgy döntöttem a TévéSmaci után szabadon új rovatot indítok szerény kis kulturális terembe. A rovat egy hétre előre próbálja meg a televíziózás lehetőségeit feltérképezni, s minden vasárnap fogok vele jelentkezni, bár nem minden csatornát fogok figyelembe venni (csak az m1, m2, tv2, RTL Klub, Duna tv illetve a Filmmúzeum kínálatából szemezgetek). Nos akkor lássuk is az első ajánlót:

A hétfő úgy tűnik jól kezdődik, igaz kicsit korán, vagy a munkában lévők- nek elérhetetlenül, de a Filmmúzeumon kilenc után öt perccel Count Basie-ről egy órácska (ha még nem látta volna valaki a sorozatot). Azután a napot inkább töltsétek a szabadban, vagy menjetek el tényleg dolgozni, mert a nagy sorozat dömping úgy is csak megeszi az agyatokat. Este esetleg egy német krimi (kilenctől az m2-n, A nyolcadik halálos bűn: A Toscanai körhinta), de én biztos kihagyom, mert semmi kedvem hozzá. Inkább közvetlen utána próbálkozok meg még egy kis zenével (Egymillió fontos hangjegy című sorozat keretében). Az este fénypontja viszont a Kingdom Hospital (RTL klub 1:30), amely sorozatot Stephen King jegyezi, de nálam inkább az eredeti Lars von Trier-től.

Kedden természetesen azonos időben azonos helyen folytatódik a belgák Jazz-ikonjai méghozzá Art Blakeley-jel. Napközben csak az igazán erős idegzetűeknek a kereskedelmi csatornákról a szokásos „családi” mozik. Az egyik földrengetős korábban, a másik később és gondolatbűnözős. Estére nem is tudom, milyen alternatívát lehetne felkínálni a Kojak remake, vagy a korházas sorozatokkal (egyik, másik)  szemben, szerintem olvassatok, de hát rám úgy sem hallgat senki, szóval legyen akkor a Filmmúzeumról valami posztmodern náci összeesküvés kilenctől.

(Ernest Hemingway - Veszélyes nyár)

Nem tudom, hogy jól teszem e, hogy a közismert íróhoz pont ezen a művén keresztül próbálok hozzányúlni. Már csak abból kifolyólag, hogy Hemingway kifejezetten megtiltotta a munka regény formában való megjelenését. Abban sem vagyok biztos, hogy a Halál délután nélkül lehet e értelmezni a művet. De azért most megpróbálokozom vele. Persze nemcsak azért, mivel ez a teljesen hiteles krónikája a polgárháború óta első tényleges visszatérésének az Ibériai-félszigetre (persze leszámítva két villám látogatást, melyek igazából nem mérvadóak), hanem inkább, mivel ez az utolsó befejezett munkája (bár igaz szerkeszteni már nem volt ideje, ezt helyette Charles Scribner’s kiadó szerkesztői teszik meg).

Az alkotás 1959 nyarán született, mikor is a Life magazin felkérte az írót, hogy készítsen egy cikket a spanyol bikaviadalokról. Az időpont azért fontos, hisz ezen a nyáron Antonio Ordóñez (Hemingway kedvenc matadora, kivel már egy korábbi látogatásakor 53-ban találkozott Spanyolországban) viadalra hívta sógorát Luis Miguel Dominguínt (ki szintén régi jó ismerőse), aki talán a kor legnagyobb sztárja volt a „sportágban”, s akkorra már visszavonultan élt birtokán. A munkát rögtön elvállalta tehát az író, s Spanyolországba utazott, hol csatlakozott Antonio „kíséretéhez”, kikkel végigkövette a párbaj állomásait. Azaz újra a riporter szerepébe bújt (ugye pályáját, mint a Toronto Star tudósítója kezdte az első világháború utáni Európában, s a bikaviadallal is ekkor ismerkedik meg), s figyelmes szeme ott nyugodott a viadalokon, az esti mulatságokon s az orvoson, ki egy óvatlan pillanat után ellátta a bika által ejtett sebet.

(Steven Spielberg – Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull)

Talán ott kellene kezdenem, hogy aki még nem látta, de szeretné is élvezni a mozi varázsát, vagy legalábbis úgy szándékozik a közeljövőben beülni egy kényelmes székbe, hogy az előtte elterülő vásznon számára ismeretlen események zajlanak, az ne olvassa tovább. Persze ha valaki úgy gondolja, hogy nincs veszíteni valója, vagy esetleg volt olyan őrült, s vette a fáradtságot, hogy belekóstoljon a nagy tömegek előtt, annak hajrá.

(Wim Wenders – Land of Plenty)

Wim Wenders kapcsán már szóltam a Buena Vista Social Club-ról, s most elérkezett az idő, hogy a rendező igazi arcát is megtekintsük. Válogathatnék a filmek között, hisz a 60-as évek második felétől bőséges terméssel örvendeztette meg a celluloid szalag szerelmeseit. Gondolom sokan azt várnák, hogy most a Berlin felett az ég következik, de nem. A választásom egy nem túl régi, nem feltétlenül jól sikerült alacsony költségvetésű filmjére esett méghozzá a 2004-es Land of Plenty-re.

A film két ember krónikája. Egy vietnámi veteráné (Jhon Diehl – aki a Pearl Harbor-tól a Csillagkapun keresztül egészen a Menekülés New Yorkból-ban is feltűnik), aki 9/11 után újra „szolgálatba lép”, és saját eszközeivel próbálja meg felvenni a harcot a szeretett hazájára támadók ellen. Illetve egy lányé (Michelle William - akit hamarosan az új Kaufman filmben a Synecdoche, New York-ban is megcsodálhatunk), aki mellesleg épp a katona unokahúga, s most tért vissza a Szentföldről (egyébként elég hosszas és kalandos élettel mögötte, hisz egy misszionárius apa mellett, hogyan is lehetne más) régen látott hazájába. A cselekmény főként e két karakter körül, és az általuk feltárni vágyott arab „összeesküvés” körül zajlódik, elég lassan, vontatottan.

Elsőre a film talán nem is tűnik másnak, mint egy érzelemtől csöpögős nagy emlékezet folyamnak a több mint 3000 civil áldozat előtt „a két torony” kapcsán. Másodjára pedig talán egy road movie-nak, mely során a rokonok újra haza és egymásra találnak egy „új földön”, mely lehet akár materiálisan tényleg az Államok, vagy sokkal elvontabban a másik, a család (mint legszűkebb nép).

(Sidney Lumet – 12 Angry men)

Nem szeretnék most senkit untatni egy rendező életével, sőt nem is fogok. Inkább egyik kedvenc filmmel mesélnék el néhány dolgot Lumet-ről, hisz talán a 12 dühös ember témája sokat elmond a philadelphia-i születésű rendezőről. Tehát ne is toporogjunk, hanem repüljünk vissza bő ötven évet, s figyeljük tátott szájjal a még fekete-fehér mozit.

A cselekményre talán kár is hosszasan a szót vesztegetni, hisz nagyon könnyen összefog- lalható annyiban, hogy egy amerikai bírósági tárgyalás rejtett szobájába, az esküdtek tárgyaló termébe kerülünk, ahol már a 12 férfinek semmi dolga, csupán a tények ismerete alapján ítéletet hozni. Annyit esetleg még hozzá lehet fűzni, hogy egy gyilkossági perről van szó, melyben az első pillanatokban úgy tűnik, hogy megalapozott vád, s a 18 éves fiút, már csak egy hajszál választja el a villamosszéktől.

A történet tehát egy gyilkosságról szól, mely az esküdtek vitája folytán bontakozik ki előttünk, s ha nem is egy klasszikus értelemben vett krimi, de akár könnyed szórakoztatásként is szolgálhat egy szombat délután alkalmával. Persze nézhetjük úgy is, mint egy alkalmat arra, hogy csoport pszichológiai elméleteket vizsgáljunk. Hisz könnyedén megfogalmazhatjuk a zárt térben az emberek jellemét, hozzáállását, illetve egymáshoz való viszonyukat, amik alapján hosszas beszélgetéseket, tanulmányokat lehetne a paradigmán belül kezdeményezni (s igazság szerint ez meg is történt, s történik most is egyes pszichológia tanszékeken).

(Bret Easton Ellis - The Rules of Attraction

Roger Avery - The Rules of Attraction)

Ellis-t talán nem kell bemutatni senkinek, s egyébként is egyszer már megtettem ezt, az Amerikai pszicho kapcsán. Most viszont Pat helyett Sean Bateman (James Van Der Beek, akit legfőképp a Dawson és a haverok című sorozat címszerepéből ismerhetünk) kerül terítékre, s kalauzol el minket a 80-as évek egyetemi világába, ahol a szexen, az alkoholon és a drogokon kívül talán semmi sem számít.

A történet egy szerelmi háromszög körül forog (melynek rengeteg kifelé ágazása van, s persze így egy sokkal nagyobb láncba kapcsolódik be, hisz a nő az Európába utazott „szerelmét” várja vissza, míg a meleg fiú régi kapcsolatai között vergődik, Sean pedig egy félreértés sorozat miatt keveredik ide, hisz azt hiszi, hogy a nő halmozza el illatos szerelmes szavaival), melynek a két másik főszereplőnek titulálható karakter lesz még a tagja: Lauren Hynde (Shannyn Sossamon - Kiss Kiss Bang Bang 2005) illetve Paul Denton (Ian Somerhalder - Celebrity 1998). A lapokon teljesen kendőzetlenül megjelenik az előbb említett hármas szinte minden fajtája, a homoszexualitástól a heroinig (s természetesen ezek összefonódása). S az egészet nyakon önti valami zenei, irodalmi, filmes és művészeti sziruppal, mely talán tökéletesebbé teszi a 80-as évek derekán élő fiatalokról adható képet.

(Ken Kesey - One flew over the cockoo's nest

Hoffman haláláról már esett szó ennek az oldalnak a virtuális lapjain. Esett szó ennek kapcsán Ken Kesey-ről is. Akkor most lássuk, hogy mi is van a regényével. Mielőtt viszont rátérnénk erre szögezzük le gyorsan, hogy az úriember egy egyregényes író, s így a Száll a kakukk fészkére című alkotásán kívül nincs is értelme másról beszélni vele kapcsolatban (na jó persze az Olykor egy nagy ötlet még számításba jöhetne, de azt inkább ne). Ha csak nem emlegetjük fel a híres „Acid-test”-et, de ezt inkább hagyjuk másik lapra, s elégedjünk most meg azzal, hogy talán igen képesek lennénk átmenni, mint az érettségin is.

Lássunk inkább hozzá, hogy először is megfejtsük a regény lapjait átszövő ködből kiemelkedő „valóságot”. A főszereplőnk, vagy inkább narrátorunk, vagy még inkább a szemünk, fülünk stb. egy indián (Wil Sampson), ki mindennapjait egy elmegyógyintézet egyik osztályán tölti, mint kezelt. A személyzet süketnémaként kezeli, hisz szólni, vagy akármire is reagálni még soha nem látták, hallották. Ennek a kis szigetnek (zárt világnak) a rendjét a semmiből hirtelen felborítja egy új páciens, ki egyenesen egy munkatáborból érkezett ide.

Az alapszituáció talán ennyiben ki is merül. Az ebből következő dolgokat pedig talán össze is foglalhatnánk annyival, hogy a fő motívum a lázadás az elnyomás, a megszokásos, a „robotlét” ellen. A háttér ismeretében, mely annyit tesz, hogy Kesey hosszú ideig dolgozott „idegszanatóriumban”, viszont egy ilyen intézmény életének dokumentációnak is tekinthetjük. A kép mindkét esetben siralmas. Miért is?

(Wall is a Screen, Debrecen)

Május 6-án Debrecenbe ismét egy kis élet költözött. A Modem szervezésében a „hajdúsági fővárosba” érkezett a Wall is a Screen projekt, mely keretén belül hét rövidfilm megtekintése folyamán körbejárhattuk az ismert-ismeretlen belvárost, mely így egy új arcát mutatta meg a pár száz résztvevőnek. A séta után pedig a rendezvény folytatódott a Modem belső udvarában, hol Todoroff Lázár super8-as filmjeit nézhették meg az érdeklődők, s közben DJ Cadik muzsikája szolgált a háttérben további élményt.

Talán kezdjük akkor a 7 rövid filmmel. Az első, mely cím nélkül felvezetésként szolgált, egy lovas érdekesen megvágott és újrarendezett körpályáját mutatta be Debrecen egy ismert pontján. Az alkotás csupán az szokatlan vágási technika miatt volt érdekes, de talán hangulatában és metaforikusan értve a mi közel jövőnket festette meg pár pillanatban.

(Woody Allen – Annie Hall)

Ha hihetünk a különböző internetes médiumoknak, akkor Boris Johnson nyerte el a jogot, hogy London polgármestere lehessen. Az ese- mény esetleg meglepő, váratlan, de ez legkevésbé sem érdekel. A lényeg, hogy a konzervatív politikus egy vicce miatt ("Egyszer akartam kokainozni, de széttüsszentettem") nyugodt szívvel vehetem elő ked- venc rendezőm három Oscar-díjjal (rendező, film, forgatókönyv, mely- eket egyébként nem vett át, s inkább koncertet adott New Yorkban, s a későbbiekben így kommentálta a díjakat: „Még ha ez valami különleges alkalom lenne, vagy ilyesmi, elmennék. De nem túlzottan érdekel egy kis kopasz emberke mozdulatlan szobra. Inkább valami olyat szeretnék, aminek hosszú, szőke hajfürtjei vannak.”) jutalmazott filmjét (és persze a női főszereplő Diane Keaton is elvitte a díjat), az Annie Hall-t. Woody Allen-t remélem nem kell bemutatnom az ide tévedőknek, s remélem az adott celluloid szalag is megvolt már legalább egyszer a mozgóképpel kapcsolatos történetükben. (Azért ha valakinek még sem mondana semmit a név egy klikk után informálódhat.).

A történetről talán legyen elég annyi, hogy a humorista Alvy Singer (Woody Allen) és Annie Hall (Diane Keaton) szerelmének históriája. Rengeteg „intellektuális” humorral a tipikus allen-i hangvételben, kHHHHét várossal a háttérben (New York és Los Angeles). S talán ezzel le is szögeztem azt a hármast, mi kapcsán elindulhatunk, hogy közelebb kerüljünk  az alkotáshoz (persze azért ne feledkezzünk el az egészet összetartó könyvek, filmek, zenék sokaságáról sem), de talán az összes Allen munkához.