Colere

Film, zene, könyv meg ami jön/jött velem szembe.

Köszönet

Köszönet a bejegyzések javítgatásáért Juditnak!

Ezeket néztem, stb.

Egy kis zene

A little bit jazz:

Oxygene & others:

Tudnivalók

Creative Commons License

In memorian D.A.

Towel Day - Don't Panic

Ezek meg szintén az enyémek

Friss topikok

'68 a politikán túl

2008.05.02. 17:17 paulkemp

(Robert Merle – Derrière la vitre)

1968. március 22. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a májusban-júniusban lezajló francia eseményekről, talán ide kell visszanyúlni. S ehhez mi is lenne alkalmasabb, mint az ebben az időszakban a Sorbonne-on (pontosabban a Nanterre-ben, ahol az említett intézmény fakultása volt található) tanító Merle regénye (aki egyébként már 40 éve úszik az egyetem tengerén), az Üvegfal mögött. Bár rögtön hozzá is kell tennem, hogy a mű eredetileg nem akart több lenni, mint a diákok mindennapjait bemutató történet. S mondhatjuk, hogy igazából nem is lett, hisz csupán 140 hallgató számára változott meg valami azon az éjszakán, mikor elfoglalták az igazgatóság tornyát.

Némelyek szerint a baloldal egy forradalmat szalasztott el, mások szerint viszont semmi ilyesmiről nem beszélhetünk a párizsi események kapcsán. Mindenesetre Nanterre-ben kezdődött az egész, a modern egyetemi épületek és a bevándorlók által lakott barakk város kontrasztja között. Már csak azért is, hisz a tanári kar egy része (a filozófusok közt a fenomenológia „követői”, a szociológia és a pszichológia tanszék néhány oktatója) az újítás híveként mutatkozik. Ezek a tanárok kapják először kézhez a diákok követeléseit.

Egy olyan felsőoktatásbeli reformot fogalmaznak meg, mely az ő probléma- megoldó képességüket, intellektusukat, gondolkodásukat mérné, s nem egy lexikális tudásra kérdez rá. Persze ez már rögtön magában rejti, hogy az egyetem azon szeletét támadja, mely egyértelműen alkalmazkodik a fogyasztói társadalom kívánalmaihoz, s ebből kifolyólag magát azt is elveti. Ezek után történnek meg a március 22-ei események, melyek először csak néhány fegyelmi eljáráshoz vezetnek, majd később az egész kihelyezett bölcsésztudományi kar bezárásához (pont negyven éve május 2-án). A többi pedig már történelem.

Szólj hozzá!

Címkék: ajánló könyv megemlékezés robert merle

Az utolsó kerékpárút

2008.04.30. 14:41 paulkemp

(Albert Hofmann emlékére)

Nem feltétlen ide illik, s nem feltétlen mindenki számára tetsző bejegyzés lesz, de azt hiszem annyit megérdemel Albert Hofmann, hogy pár szót ejtsünk róla. Ugye sokak által gondolom ismert a tény, hogy ő volt az az ember, aki a XX. század talán legvitatottabb felfedezését tette teljesen véletlenül. Az LSD (lizergsav-dietilamid) talán a világ legmegérthetetlenebb hallucinogén szere, bevétele után úgy 1-2 órával egy félelmetes erejű vihar támad az emberi elmében, mely 12 óra után elcsillapodik és teljesen elül (a semmiből a semmibe). A szer eközben már régen kiürül a szervezetből (igaz kristályos formában feltapad az érfalakra, illetve bizonyos nyomokat hagy maga után, de lényegileg úgy fél-egy óra alatt lebomlik), s legjobb tudásom szerint nem igazán tudják még, hogy pontosan hogyan is történik mind ez.

A „vihar” rengeteg különböző hatást kiválthat az emberből a vallásos élménytől, a legsötétebb utazásokon keresztül, Csodaországon át, egészen a fogalmi háló teljes újra rendezéséig szinte akárhova elrepítheti használóját. De mégis leginkább, amiért jogot kapott tőlem, hogy ide kerüljön (mely minden bizonnyal az előbbiekből következik) ez a kis eszmefuttatás, a művészetre gyakorolt hatása lesz az, mely tényleg lebilincselő. Az eddigiekben már több alkotást is bemutattam, mely bizonyos értelemben az LSD megszületésének következménye, több olyan alkotó is ide került, akik rendszeresen éltek a szerrel és ezt nyíltan vállalták, mind műveikben, mind életmódjukban. S rengeteg mindent még nem, melyek posztmodern értelemben meghatároznak sokakat, köztük engem is. Tehát a teljesség igénye nélkül egy sor:

Hunter S Thompson (jurnalista, a gonzo újságírás megteremtője), Philp K. Dick (sci-fi író), Ken Kesey (a Száll a kakukk fészkére írója), Timothy Leary (az lsd és különböző halucinogén szerek apostola, filozófusa), Mick Jagger (a Rolling Stones énekese), Jim Morrison (The Doors énekese), Bob Dylan (énekes), Jimi Hendrix (a Jimi Hendrix experiment énekese, gitárosa) Ralph Steadman (grafikus: Félelem és reszketés Las Vegasban, Állatfarm, Alice Csodaországban)... (s tovább a végtelenbe).

3 komment

Címkék: megemlékezés

Eszkimótól eszkimóig

2008.04.28. 13:19 paulkemp

(Emir Kusturica - Arizona Dream)

„Ez a film egy drámai kapcsolatról szól egy férfi és egy hal között. A férfi élet és halál között lebeg” - hangzik a mondat a film végén Goran Bregovic előadásában, mely talán tényleg a legtarthatóbb álláspont Kusturica alkotásával kapcsolatban. A filmhez persze ehhez képest jóval több kapaszkodón keresztül próbálhatunk közelebb férkőzni, bár sok sikerrel szinte egyetlen kísérletünk sem vezet. De még mielőtt ezeken végighaladnánk, nézzük mi is zajlik le a vásznon eszkimótól eszkimóig:

A kezdő képsorokban egy eszkimó hazaútját kísérhetjük figyelemmel a halászatból, majd némi közjáték után a hal egyik belső szerve, mint főhősünk Axel Blackmar (Jhonny Depp - The Libertine 2004, Dead Man 1995, Edward Scissorhand 1995) álma szétpukkan New York-kal a háttérben. Róla nagyon hamar megtudjuk, hogy szeret itt élni és halászni, illetve eszkimókról álmodozni, de sajnos privát paradicsomát megbolygatja egy régi ismerős érkezése, ki némi italozás után elrabolja és nagybátyja (Jerry Lewis, The King of Comedy 1982) szerető ölelésébe fuvarozza. Az események innen kezdenek érdekesen bonyolódni. Axel elég gyorsan bekerül Leo Sweetie vágyai és egy szerelmi háromszög közé, honnan úgy tűnik nincsen menekvés, hisz idővel belátja, hogy egyik oldalon sem tud helyt állni.

Szólj hozzá!

Címkék: kritika film

A szarevés metaforája

2008.04.24. 13:17 paulkemp

(Pier Paolo Pasolini - Saló o le 120 Giornate di Sodoma)

De Sade márkit talán már nem kell bemutatnom a magyar olvasóknak. Ha jól emlékszem már több kiadást is megélt jónéhány műve, s talán ez bizonyítja, hogy a „kényes” téma melyet elbeszélései központi mozgatórugójának tett meg érdekli az ittenieket. Ez a rövidke felvezetés csupán arra szolgál, hogy Pasolini filmjének alaphangját megérezhessük, hisz az csupán köszönő viszonyba áll a könyvvel. Igaz, hogy alapját onnan kölcsönözi, de mind a tér-idő kontextusban, mind véleményem szerinti mondanivalójában eltávolodik az eredeti alkotástól.

Nos, ha idáig eljutottunk, akkor nézzük meg, mi a legfontosabb különbség a két történet között. Ugye Pasolini az egészet kiragadja, s áthelyezi egy másik korba, méghozzá a II. világháború végi olasz színbe. A cselekmény lényegesen lerövidül (valószínűleg kivitelezhetőségi okok miatt), s újra is értelmeződik. Röviden ezt összefoglalva erről annyit érdemes tudni, hogy a Mussolini-éra alatt tömörülő arisztokrácia beteges szexuális szeánszába nyerhetünk betekintést. Ezen az összejövetelen politikailag kétes fiatalok és senkinek nem hiányzó „árvák” (9 tizenéves fiú és lány) megalázásának lehetünk szemtanúi.

A téma tehát adott, a különböző nemi aberrációk sorra vétele egyfelől elborzasztó hatásával próbál a felszínen sokkolni, másfelől egy picit lejjebb ásva két nagyon fontos, a XX. századot meghatározó területet is elénk tárni. A felszínen maradva sorra vehetnénk a hetero- , homoszexualitás úr-szolga viszonyából eredő képsorokat, az emberi ürülék és vizelet köreit, illetve az erőszak, mint szexuális ajzószer jelenségét. Persze ezek sokszor gyomorforgató, kiakasztó voltával csupán a film egy nagyon lényegtelen szegmensét járnánk be, s igazából nem is tudnánk megkülönböztetni egy nagyon perverz felnőtt filmtől.

Szólj hozzá!

Címkék: kritika film pier paolo pasolini

A halál mítoszai

2008.04.21. 10:08 paulkemp

(Darren Aranofsky - The Fountain)

A Pí (1998) és a Rekviem egy álomért (2000) után talán joggal várhatta az ember, hogy Aranofsky egy újabb remek filmmel rukkol elő. A Forrás bizonyos értelemben tökéletesen ki is elégíti a hasonló kívánalmakkal rendelkezők igényeit, bizonyos értelemben viszont semmiképpen sem.

A szinopszisnál kezdve 3 paralel történetről kell szót ejteni. Először is egy spanyol conqestador próbálja az egyház pallosa alól kirántani hőn szeretett királynőjét azzal, hogy felkutatja az új világban elrejtett élet fáját. Másodszor egy kopasz, talán buddhista szerzetes egy fa társaságában utazik egy halott csillag, a Shibalba felé, eszközként pedig egy szappanbuborékot használnak. Végezetül egy kutatóorvos az agytumor gyógymódja helyett látszólag egy fiatalság szérumot talál meg, s gyötrődik felesége lassú, az előbbi betegség általi halálát szemlélve.

Ezt a három párhuzamosan elmesélt történetet kettő plusz egy szereplő tartja össze. A haldokló hölgyet, s az anyagi világ névleges úrnőjét Rachel Weisz (About a boy 2002, A napfény íze 1999, The Mummy 1999) alakítja, ki teljes mértékben hozza a tőle elvárható színvonalat. Az ő dupla szerelmesét, illetve a kopasz meditáló asztronautát pedig Hugh Jackman személyesíti meg, akit úgyis mindenki ismer az X-man filmekből, vagy a nem túl régi Woody Allen dolgozatból (Scoop 2006). A plusz egy pedig a fa, mely mondjuk a tényleges kapocs első ránézésre a film szerkezetében.

Szólj hozzá!

Címkék: kritika film

A vörös sárkány keblén

2008.04.18. 16:40 paulkemp

(Jarre in China)

Jean-Michel Jarre. Remélem senkinek nem hangzik ismeretlenül a név, már csak azért sem, mert a korábbiakban egy másik kezembe kaparintott kiadványa kapcsán már szóltam róla pár szót. Most a 3 dimenziós modern hangvétel helyett, sokkal tradicionálisabb, sokkal keletibb irányt veszek.

Ugye ismert, hogy a francia zseni volt az első nagy nyugat-európai „pop-sztár”, akit a vörös sárkány keblére fogadva meghívott (1981), s hagyta, hogy a „kommunista” közönséget elvarázsolja. Ezekután 1994 márciusában vissza tért, s újra fergeteges koncertet adott, melyet nem csak 1 milliárd kínai követhetett nyomon élőben, vagy a tv-s közvetítésről, hanem azóta a legtökéletesebb kép- és hangminőségben akárki megcsodálhat. A két dvd-t és egy cd-t tartalmazó doboz pedig szinte minden igényt kielégít, hisz a hanganyag mellett, két koncertet (Forbidden City, Tian’Anmen Square) audió kommentárt, két dokumentum filmet (az utolsó kínai császárról, a szólás szabadságról) és rengeteg fotót tár a közönség elé.

3 komment

Címkék: koncert jean michel jarre

'B'-kategória mindörökké

2008.04.13. 14:09 paulkemp

(Quentin Tarantino, Robert Rodriguez - Grindhouse)

Reményeim szerint a két kultikus rendezőt senkinek nem kell bemutatnom. Mind Rodriguez (Sin City 2005, Desperado 1995), mind Tarantino (Pulp Fiction 1994, Reservoir Dogs 1992) neve ismerősen csenghet akárkinek, aki nem idén ünnepli ötödik születésnapját. A két rendező életútja már néhányszor keresztezte egymást, de a 2007-es évben valami egészen furcsa vállalkozás kapcsán dugták össze a fejüket, s csábították az embereket a pop-corn és cola világába.

Az egész egy poszter körül kezdődött, melyen két film (Dragstip Girl, Rock all Night) egy éjszakás vetítését reklámozták. Rodriguez, miután megtudta, hogy Tarantino-nak is megvan, közölte, hogy mindig is szeretett volna egy ilyen dupla mozit készíteni, s jó lenne, ha az egyiket ő, a másikat pedig barátja rendezné. Az ötletre Tarantino rögtön rávágta, hogy rendben és Grindhouse (amerikai terminus, az összes B-kategóriás műfaj összefoglaló neve) lesz a címe.

Ezekután született meg az Európában két külön alkotásként, újravágva, hosszabb verzióban vetített Planet Terror és Death Proof (ez valószínűleg az amerikai sikertelenségnek, illetve a mozi különböző szerepeinek, a tengeren innen és túl, köszönhető). Az előbbi igaz, már a 1988-as The Faculty forgatása alatt megvolt, s a forgatókönyvet is írogatta már gazdája. Ez az alkotás a klasszikus zombi filmek előtti tisztelgés, azok újraélesztése. A másik mozi már kevésbé ilyen régi elképzelésen alapszik. Tarantino-t a tényleg létező halálbiztos autók (60 mérföldes sebességig ütközésnél elvileg semmi baja nem történhet a vezetőnek) ihlették meg, s készített így egy bodycount filmet.

Tehát úgy tűnhet, hogy a két vagy egy film tisztelgés a 70-es évek amerikai mozi világa, kultúrája előtt. Ezt tovább erősíti azoknak az álelőzetéseknek a leforgatása, melyek tekinthetőek akár kísérő rövidfilmekként is. Ez és a poszterek, a Terror Bolygó hiányzó részlete, illetve az újvilágban való együtt vetítés próbálta azt a sajátos hangulatot megteremteni, mely elrepítette volna a nézőket abba a világba, melyek valószínűleg a film rabjaivá tették a két rendezőt (bár lehet inkább csak az idősebb Tarantino-t).

Szólj hozzá!

Címkék: kritika film robert rodriguez quentin tarantino

„Király egy estére”

2008.04.12. 16:24 paulkemp

(Martin Scorsese - King of Comedy)

Martin Scorsese és Robert de Niro közös produkcióinak felsorolása lehet megtöltené ezt a helyet, hisz már csak a legnagyobbak felemlegetése is, mint például a Casino, a Goodfellas, a Raging Bull vagy a Taxi Driver vaskos tartalmat fektet le a filmművészetben. Ezek helyett viszont egy kevésbé ismert alkotást mutatnék be az elkövetkezőkben, mely talán kicsit méltatlanul nem került be ebbe a sorba. Ez pedig az 1982-es The King of Comedy lenne.

A filmben a De Niro alakította Rupert Pupkin életével ismerkedhetünk meg. A még 34 évesen is az édesanyjával lakó férfi a modern kor (televízió, rádió) szülötte, ki tehetségének hiánya ellenére mindennél jobban szeretne showman lenni, s ezért bármire képes. Még arra is, hogy elrabolja a Jerry Langford (Jerry Lewis - Arizona Dreams 1993, Living it Up 1954) show házigazdáját, ki egyébként példaképe is, s így kerüljön be a műsorba. Természetesen ezelőtt még megpróbálkozik más úttal is, de nem hajlandó az elején kezdeni, ő rögtön a tv-ben akar fellépni, s az így érkező elutasítás viszi végül az előbb említett eseményekhez.

A film ezek alapján leírható lenne, mint egy fekete komédia, de valószínűleg sokkal messzebbre mutat ennél. Az én olvasatomban először, mintegy a valóság talajától elszakadt ember lélekrajza körvonalazódott a film, melybe belefér, hogy az események csak Pupkin fejében léteznek, s játszódnak le. Ezt az értelmezési tartományt alátámasztani látszik a „hős” kisember volta, hisz mint már említettem anyjával (ki egyébként soha nem tűnik fel a filmben, de tudjuk, hogy hangját Scorsese édesanyja kölcsönözte) él, a nevét nem képesek sehol megjegyezni, a legnagyobb megalázás pont élete szerelme előtt éri stb. Vagyis egy sikertelen, mellőzött emberi lény, ki ezelől saját álomvilágába menekül. Azaz a minden ember számára szükséges megbecsülést, ’értékes vagyok’ érzést csak itt találja meg, vagy ha úgy tetszik azt a bizonyos warholi 15 percet.

2 komment

Címkék: kritika film martin scorsese

Április 11.

2008.04.11. 18:10 paulkemp

(József Attila születésnapja, a Költészet Napja)

1964 óta ünnepeljük József Attila születésnapján a Költészet Napját. De igazság szerint, mintha ez e közösség otthonát nem igazán érdekelné (illetve az egész kiszorult egy pár meztelen kebel és Pákó közé a Velvet-re - taps). A jelen inkább szól Hollán Ernő utcai eseményekről, a hét BL és UEFA negyeddöntőinek visszavágójáról és más ezek szerint a közeget sokkal inkább érdeklő eseményekről. Pedig… Bár ki tudja, lehet ez az igazság, s szinte már senkit nem érdekel, hiába a Pécsen zajló akció, mely keretében verseket osztogatnak ingyen a szerzők, hiába a rengeteg fővárosi program, hiába minden.

Én azért ebben a rendhagyó bejegyzésben az egyik kedvenc József Attila versemmel megemlékeznék e jeles napról:


Nem én kiáltok


Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Simulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

U.I. Holnap jelentkezem rendes bejegyzéssel is, addig is jó vers olvasgatást és készülést a
weekend-re.

1 komment

Címkék: vers megemlékezés

A kommunista, katolikus Jézus

2008.04.08. 15:37 paulkemp

(Pier Paolo Pasolini - Il Vangelo Secondo Matteo)

Pasolini magát elkötelezett kommunistaként és katolikusként határozta meg. Érdekes párosítás ha jobban megfigyeljük, hisz első ránézésre szinte semmi párhuzamot nem tudnánk felállítani a két „hit” között. Az olasz rendező viszont elvégezte helyettünk a munkát, s a Máté evangéliuma című filmjében kibékíti a két világnézetet, sőt ettől tovább menve lényegileg megfelelteti egymásnak őket.

Még mielőtt az idáig vitatható kifejezéseimet megpróbálnám alátámasztani, szólnék néhány szót az 1964-es alkotásról. Kirobbanó siker fogadja, az egyház megőrül érte, oda is adják Pasolini-nek a cannes-i katolikus zsűri különdíját. Oscar jelöléseket gyűjt be, melyeket ugyan nem kap meg, de több kisebb-nagyobb díjat még bezsebel Velence mellett. A filmet egyébként XXIII. János pápa emlékének ajánlotta, aki párbeszédet kezdeményezett a kommunista rezsimmel.

Ebből kiindulva akkor talán vizsgáljuk meg, hogy miben is áll ez szándék, hogyan próbálja eszmei szinten kibékíteni a két látszólag tökéletesen ellentétes nézőpontot. A retorikai egyszerűség kedvéért először ketté választanám a dolgokat, bemutatnám a vallási vonatkozást, majd pedig a balos jellemzőket, melyek végül össze fognak érni.

Ugye, mint már említettem a film elnyeri egy katolikus papokból álló zsűri díját, hisz rettentően szöveghű, mindazzal együtt, hogy térben és időben feldarabolja és újra szerkeszti bizonyos helyeken a történetet. Bár ezzel csupán az egész időtlenségét próbálja kifejezni, mely alátámasztásául gondoljuk végig, ahogy Jézus az „idők viharában” kiállva elmondja a hegyi beszédet, s mind ő, mind szavai kiállják a próbát. Egyszóval teljes mértékben megfelel a korábbiakban vallási okokból börtönbüntetésre ítélt rendező mondanivalója az egyház számára.

Szólj hozzá!

Címkék: ajánló kritika film pier paolo pasolini

süti beállítások módosítása